Ausztria az első világháborút a vesztesek oldalán fejezte be, így az ország igen rossz helyzetbe került. A parlamentáris rendszer nem tudott megfelelően stabilizálódni, többek között azért sem, mivel jelentős számú fegyver került az első világégést követően magánkézbe. A politikai csatározások egyre inkább áttevődtek az utcára, a különböző politikai szervezetek felállították a maguk párthadseregét, így a szociáldemokraták a Republikanischer Schutzbundot (RS), a szélsőjobb pedig a Heimwehrt. Ezek voltak a legjelentősebbek, de mellettük más hasonló formációk is léteztek. A legsúlyosabb utcai összecsapások 1927-ben és 1934-ben robbantak ki, a 27-es történésekből emelnék ki pár részletet.

1927-ben Bécsben törtek ki zavargások, ennek során az RS a Heimwehrrel csapott össze, végül a hadsereg tett rendet, de mindennek során összesen 90 fő meghalt. Az eseményt a július 1-i, úgynevezett somfalvi perben hozott ítélet robbantotta ki, amelynek során a vádlottakat felmentették. A per a frontharcosok és az RS tagjainak az említett településen történt összecsapása miatt indult, amelynek két halálos áldozata is volt. Az ítélet kihirdetését követően a munkások egyórás sztrájkot tartottak, majd gyakorlatilag polgárháborús állapot alakult ki az osztrák fővárosban, ezért a rendőrséget és a hadsereget is bevetették. Egyes szemtanúk szerint az események akkor durvultak el, amikor az egyik első lovasroham során a lovak véletlenül egy gyermeket halálra tapostak. A munkások barikádokat emeltek és védték magukat. Mivel a posta, a távíró és a vasút dolgozói is csatlakoztak a tüntetéshez, így megszakadt az összeköttetés Béccsel.

Egyébként a villamosvezetők határozták el először, hogy sztrájkot fognak tartani. Többen csatlakoztak hozzájuk, egyre duzzadó menet indult a belváros felé. Itt a törvényszék, majd az egyetem előtt is elvonultak, utóbbi az osztrák nácik egyik „bázisa” volt. Az első összecsapások itt voltak a rendőrség és a tüntetők között. Majd az Igazságügyi Minisztérium (IM) és a parlament előtt újabb összecsapások történtek, ennek során a munkásság revolvereket is használt a rendőrökkel szemben, így tűzharc bontakozott ki. A tömeg behatolt az Igazságügyi Palotába, majd felgyújtotta azt. A rendőrség visszavonult, miközben a tömeg üldözte őket. Több kormánypárti lap szerkesztőségét is porig égették, és a Parlamentnél is szabályos harcok dúltak. A szakszervezetek képviselőket küldtek ki a munkáskerületekbe. Több helyen az automobilok utasait kiszállították és felgyújtották a gépjárműveket. Délután már a hadsereget, a Bundesheert is bevetették, akik az IM és a Parlament előtt gépfegyverekből adtak le sortüzet. A korábban visszavonult rendőrséget a haderő fegyvereivel szerelték fel. A hadsereg is védőállásokat volt kénytelen építeni magának, ugyanis a tüntetők erőfölényben voltak. Közben Karl Seitz, Bécs szociáldemokrata polgármestere, és a párt vezetője dr. Otto Bauer Ignaz Seipel szövetségi kancellárral folytatott tárgyalásokat a kialakult helyzetről.

Utóbbit a szocdemek lemondásra szólították fel. Július 17-én a sztrájk még tartott, így a szociáldemokraták nyilatkozatban tiltakoztak az erőszak ellen, a felelősségre vonást sürgettek. Az erőszak elharapódzását pár száz felelőtlen személy tettének igyekeztek beállítani, az RS-t a béke bajnoka szerepében feltüntetni, ugyanis szerintük nekik volt köszönhető az utcai zavargások leállítása. A sztrájkot tervezték tovább folytatni, kivéve az élelmezés, stb. területeken. Ugyanakkor az RS-t a bécsi kerületekben „permanenciában” akarták tartani, tüntetések, felvonulások szervezését megtiltották.

A polgárháborús állapot még sokáig eltartott, és azt követően sem sikerült megfelelő megoldást találni a helyzetre, hiszen a fegyvereket a párthadseregektől nem sikerült beszedni, sem ezeket az alakulatokat feloszlatni.

Kiss Dávid

Kép forrása: geschichtewiki.wien.gv.at