A volt hadügyi és tárca nélküli miniszter a proletárdiktatúra bukását követően Magyarországon igyekezett politikai karrierjét tovább folytatni, a megszálló jugoszláv csapatok segítségével, 1921 augusztusában kikiáltotta a Baranyai–Bajai Szerb–Magyar Köztársaságot, amely az antant hatalmak beavatkozását követően végül nem jött létre. A meghiúsult területfoglalást követően Linder az új szláv államba emigrált.

A korábbi minisztertanácsi taggal szemben az ügyészség először a 80564/1924. számú vádiratában kérelmezte a nyilvános tárgyalás kitűzését. Az általuk megállapított történeti tényállás szerint a gyanúsított társaival együtt részt vett az 1923-ban Jugoszláviában megrendezett Élő Magyar Menekültek Kongresszusán. A rendezvényen valamennyien beszédet intéztek a hallgatósághoz: felszólalásaikban a szerintük a nemzetek békés együttélését veszélyeztető magyar politikai vezetést támadták. Meglátásuk szerint Európa azért nem szerzett tudomást erről a tevékenységről, mert a kormány megvásárolta a külföldi sajtóorgánumokat. Zárásképpen hálájukat fejezték ki a Bécsben működő magyar kiadóknak, akik először igyekeztek hiteles információkat közvetíteni a magyar állapotokról a külföldi közvélemény felé.

Az előadásokat követően a kongresszus kiáltványt fogadott el Felhívás címmel, amelyben arra buzdították a szomszédos országokat, hogy avatkozzanak be a magyar belügyekbe a rend helyreállítása érdekében. A dokumentum második részében Magyarország államformájának megváltoztatását is követelték: ,,Szabadságot, igazi kultúrát és demokratikus államformát Magyarországon, mely az októberi programm alapján áll. Kérjük fel Károlyi Mihály elvtársunkat, a vezérünket, hogy bontsa ki nyíltan a köztársaság zászlaját, hogy vele együtt harcba mehessünk Horthy uralmának megdöntésére.”

Az ügyészség indokolásában kifejtette: a büntetőjogi felelősség kiindulópontja az a körülmény, hogy az 1920-as évek elején számos állam még bizalmatlan volt Magyarországgal szemben. Ezért a vád tárgyává tett cselekmény kifejezetten súlyosnak volt tekinthető, mert a jelenlegi kormány önhibáján kívül fennálló negatív nemzetközi megítélését tovább erősítette. Másrészt a gyanúsítottak által tett kijelentések valótlanok voltak, ezért velük szemben az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló 1921. évi III. törvény 7. § (2) bek. 2. pontja szerinti nemzetrágalmazás minősített esete vált megállapíthatóvá.

A vádemelés alapjául szolgáló bizonyítékokat elsősorban a helyszínen elkészített eredeti dokumentumokban, valamint az újságokban közölt tudósításokban lévő információk alapján gyűjtötték össze. A vádhatóság álláspontja szerint így kétséget kizáróan bizonyíthatóvá vált, hogy a rendezvényt a vádlottak szervezték, akik ezt követően a helyszínen beszédet is mondtak. A konferencia zárásaként megfogalmazott kiáltványt végül a sajtóban megjelentették, így annak tartalma a nyilvánosság számára is megismerhetővé vált. Ezen tevékenységük célja a külföldi intervencióra való felhívás volt annak érdekében, hogy a magyar államban a saját politikai hatalmukat visszaszerezzék: ,,[…] ez a sajtó Magyarország állami függetlensége és nemzeti léte ellen törő, Magyarország belső ügyeibe való fegyveres beavatkozásra folyton hazug ürügyekkel izgató ellenséges propagandát szolgál.”

Az elsőfokú bíróság elfogadta az ügyészség megállapításait, ezért a tárgyalás időpontját 1924. január 17-re tűzte ki, emellett pedig elrendelte a terheltek hirdetményi úton való idézését, tekintettel arra, hogy ebben az időben feltehetőleg Belgrádban tartózkodtak. A törvényszék elnöke azonban végzéssel elhalasztotta a tárgyalást, mert a kijelölt tanács elnökének személye megváltozott, s kellő időt akartak biztosítani neki az iratok megismerésére. A tárgyalás új időpontját azon év december 2-ra jelölték ki. Végül ezt a tárgyalást sem tartották meg: a bíróság 2287/9/1924 sz. végzésében ismételten a halasztás mellett döntött, ezúttal az ügyészség indítványa alapján. Ennek oka, hogy a vádhatóságnak új bizonyítékok kerültek a birtokába, melynek tanulmányozására további időre volt szüksége a kijelölt ügyésznek.

Az elmaradt tárgyalást követően 1927-ben a hatóságok ismét kezdeményezték a büntetőeljárás folytatását: először az vádhatóság indítványára nyomozólevelet bocsátottak ki a Bp. 470. §-a alapján, majd ismételten hirdetményi úton idézték meg a vádlottakat. Mivel ezek az intézkedések sem vezettek eredményre, a törvényszék 1931 áprilisában a Bp. 472. § (4) bek. alapján az eljárást a terhelt előállításáig megszüntette. Az 1930-as években egyik hatóság sem tett az elévülés félbeszakítását célzó intézkedéseket, ezért 1941 májusában Baróthy Pál, az ügyészség elnöke indítványozta a nyomozólevél visszavonását és az eljárás megszüntetését a Csemegi-kódex 106. § (3) bek. és a 108. §-ra hivatkozva.

Linder Béla vezetésével 1930 januárjában megalakult a Kossuth-koalíció, amely a Népszava álláspontja szerint ,,a magyar szociáldemokrata és a polgári demokratikus emigránsok” egyesületeként működött. A baloldali napilapnak ezt a pozitív álláspontját a 8 Órai Újság némiképp árnyalta azzal a hírrel, mely szerint Linder főszervezőként csatlakozásra szólította fel a Bécsben működő KMP tagjait, ám ezt a felhívást a kommunisták határozottan visszautasították.

A koalíció első ülésén a résztvevők elfogadtak egy határozati javaslatot, amely a szervezet irányelveit tartalmazta. Linder Béla beszéde szerint a dokumentum elfogadása azért fontos, mert ,,Magyarország gazdasági élete romokban hever”, ami a magyar kormánynak köszönhető. Kritikát fogalmazott meg továbbá az ország alkotmányos rendszerével szemben is. A határozat legfontosabb pontjai közé tartozott a magyar kormány ,,megbélyegzése,” amely álláspontjuk szerint elnyomja a magyar népet és elbitorolja az államhatalmat. Ennek hatására Magyarországon eluralkodott a terror és a korrupció, ami csak azáltal szüntethető meg, ha a hatalmat átadják a népnek. Ezen feladat végrehajtását követően nyílik meg a lehetőség egy új földreform végrehajtására, valamint az ország gazdasági és külpolitikai konszolidációjára. Felszólították továbbá az európai pártokat arra, hogy támogassák az emigráció törekvéseit.

A javaslatot a résztvevők egyhangúan elfogadták, amit felszólalásaikkal is megerősítettek. Bóta Ernő műszerész a következőket mondta: ,,egy nép szenvedéséről van szó, amit a politikai reakció és a féktelen feudalizmus okozott Bethlen gróf vezetésével”. Kiemelte továbbá, hogy az országban nem megfelelő a választójogi szabályozás, és az igazságügyi miniszter sem működik függetlenül. Mag János bányász reményét fejezte ki, hogy a népnek lesz bátorsága fellépni a ,,feudális terrorral” szemben. Balogh János munkás kifejezte azon óhaját, mely szerint támogatná, ha Magyarországra külföldi fegyveres csapatok vonulnának be, segítséget nyújtva ezzel a munkásságnak, amely „[…] szivesen köt fegyverbarátságot olyan csapatokkal, melyek a reakció ellen nemcsak üres szavakkal lépnek fel, hanem komoly harckészséget tanusítanak.” Hoffmann Ottó pedig azt állította, hogy a parasztok minden megyében elégedetlenek a nagybirtokokkal rendelkező oligarchák miatt.

Az eseményt követően az igazságügyi államtitkár levélben utasította az ügyészség elnökét a büntetőeljárás megindítására Linder Bélával, Hoffmann Ottóval és Bóta Ernővel szemben az Átv. 7. § (2) bek. 1. pontjának megalapozott gyanúja miatt. A vádirat elkészülését követően 1931 júniusában a törvényszék nyomozólevelet bocsátott ki a gyanúsítottakkal szemben. Az elsőfokú bíróság az Átv. 12. §-a alapján a 7842/16/1931. számú ítéletében Linder Bélát, Hoffmann Ottót, Bóta Ernőt és Stumpf József vasesztergályost, Mag Jánost és Balogh Jánost bűnösnek találta nemzetrágalmazás bűntettének elkövetése miatt. Tekintettel arra, hogy a terheltek tartózkodási helye ismeretlen volt, a törvényszék a büntetés kiszabását mellőzte, csupán a büntetőjogi felelősség fennállását állapította meg. Indokolása szerint a vádlottak a magyar állapotokat a valóságnak nem megfelelően mutatták be. Tehát megállapíthatóvá vált azon céljuk, hogy az országot negatív módon mutassák be a külföldi közvélemény számára. Az ily módon tett kijelentéseik alkalmasak voltak továbbá a magyar állam megbecsülésének és hitelének csorbítására.

Az ítélettel szemben a kirendelt védők a Bp. 385. § (1) bek. a) és b) pontja alapján fellebbeztek. Az ítélőtábla azonban 1932. áprilisában helybenhagyta a törvényszék döntését.

Drócsa Izabella

Kép forrása: trianon100.hu