Dévavári Zoltán kötete* a szabadkai zsidóságról szóló első, nyomtatásban is megjelent teljes monográfia, amely a 2013 és 2019 között folytatott levéltári alapkutatások, a korabeli magyar, szerb és horvát sajtó, valamint a magyar, a délszláv, illetve a nemzetközi szakirodalom alapján dolgozza fel a szabadkai zsidóság 1918 és 1945 közötti történetét. A monográfia szaklektora A. Sajti Enikő és Szécsényi András volt.

Ez a kronológiai határ három impériumváltás időszakát foglalja magába: az 1918/1920 során végbement, 1921-ben jogilag is kiteljesedő első határmódosítást, ezzel összefüggésben a Szerb–Horvát–Szlovén, majd a Jugoszláv Királyság periódusát, az 1941-es visszacsatolástól az 1944-es deportálásig tartó második világháborús korszakot, végül pedig a harmadszorra is bekövetkező határváltozást, az államszocialista Jugoszlávia kiépülésének az első évét.

Bár a kötet egy városra fókuszál, s így lényegében mikrotörténeti jellegű munka, ugyanakkor tágabb értelmezésben az 1918/1920 során Magyarországtól elcsatolt, 1941-ben az anyaországhoz visszakerült, majd 1944 őszén újabb impériumváltáson át­esett bácskai zsidóság egészére is kitekintéssel bír.

A szerző arra törekedett, hogy számba vegye a különböző korszakoknak azokat a koordinátarendszereit, amelyek döntő hatással voltak a szabadkai, de egyben a bácskai zsidóság élet- és létkörülményeire, identitására, önmeghatározására, társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetére.

A monográfia két önálló fejezete különösen nagy figyelmet fordít a belgrádi, illetve a budapesti kormányok, valamint a mindenkori helyi közigazgatási szerveknek a zsidósággal kapcsolatos politikájának az elemzésére és bemutatására.

A munka az 1918 után bekövetkezett első impériumváltással össze­függően a térben és időben is megváltozott politikai helyzetben elemezi és mutatja be a szabadkai zsidóság ön- és útkeresését, léthelyzetével kapcsolatos stratégiai megfon­tolásait, azokat az ok-okozati összefüggéseket, amelyeknek az eredményeként a zsidóság többsége a magyar etnikai és politikai közösséghez való csatlakozás, az emelletti kiállás, valamint a kisebbségi magyar kultúra és sajtó megszületése, majd kiépítése mellett köte­leződött el. Ezzel összefüggésben kerül vizsgálatra és bemutatásra a cionizmus helye és szerepe, annak a kudarcnak az okai, hogy az végeredményben miért nem tudott a szabadkai zsidó tömegek sorában gyökeret ereszteni.

A monográfia a korabeli dokumentumok alapján részletesen tárja fel ennek a felekezeti hovatartozásában eltérő magyar közösségnek a kulcsszerepét a kisebbségi magyar kultúra, irodalom, sőt kisebbségpolitikai szerveződés – a Magyar Párt megteremtésében, az első kisebbségpolitikai koncepciók és stratégiák kidolgozásában. Ezzel összefüggésben és ennek a megértése céljából rekonstruálja az új, az első délszláv államhatalom zsidóellenes intézke­déseit, annak a cionizmushoz való viszonyulását, az oktatáspolitikai megszorításokat, nem egy esetben a teljes ellehetetlenítés folyamatát, illetve a szláv sajtó antiszemita megnyilvánulásait, rámutatva arra, hogy a magát nemzetállamként definiáló délszláv állam ebben a bő két évtizedben elsősorban abban volt érdekelt, hogy a szabadkai zsidó közösséget a kisebbségbe került magyarság számbeli, szellemi és gazdasági súlyának a meggyengítése céljából a keresztény magyarokról leválassza.

A munkában ezzel összefüggésben kerülnek bemutatásra a két világháború közötti délszláv politika ehhez használt igen gazdag eszköztárai: a szabadkai zsidókat judeo-magyarokként megbélyegző sajtóhadjáratoktól kezdve az oktatáspolitikán át az olyan, kizárólag Bácska–Bánát–Baranya területén joghatállyal bíró rendeletekig, amelyek az adott korban azok komplexitása és az élet szinte egész területére kiterjedő intézkedései miatt túl is mutattak a magyarországi 1920. évi XXV., ún. numerus clausus törvényen.

A kötet első fejezete emellett hangsúlyosan foglalkozik a keresztény magyar közösségnek a zsidókkal kapcsolatos állásfoglalásaival, az 1925-re, majd 1939-re újultan nyílt belharccá kulminálódó események okaival, következményeivel, bemutatja azok logikai láncolatait, amelyek a zsidóknak a magyar politikai és kulturális szervezkedésben játszott kiemelt szerepe miatt indukálódtak.

A monográfia második fejezete a budapesti központi kormányzat, valamint a helyi közigazgatás zsidópolitikájának az áttekintése mellett számba veszi és bemutatja a katonai közigazgatás periódusát, az ezzel összefüggésben megkerülhetetlen társadalmi és szociális feszültségek és az antiszemita közhangulat térnyerésének a kérdéskörét, mindazokat az intézkedéseket, amelyek már a második impériumváltás első napjaiban egyértelművé tették, hogy az új magyar uralom, egyrészt a helyi körülmények nem ismeretéből félreértelmezte a szabadkai zsidók két világháború közötti gazdasági, kulturális és politikai helyét és szerepét, másrészt a korszakra jellemző intoleráns légkörének a következtében alapvetően a trianoni Magyarország antiszemitizmusának a kivetítésével az újra birtokba vett területeken élő zsidókban nem egy, felekezeti hovatartozásában eltérő magyar közösség tagjait, hanem egyenesen egy idegen, ellenséges faj képviselőit látta.

A szerző részletesen rekonstruálja és dokumentálja a szociális és társadalmi feszültségekkel összefüggő gazdasági őrségváltás folyamatát, de külön alfejezetben kitér a délszláv emlékezetpolitika mai napig tartó relativizálásának a kérdéskörére is.

A rendelkezésre álló iratok, dokumentumok, korabeli újságcikkek alapján a monográfia arra is kísérletet tett, hogy mélységében feltárja az 1941 és 1944 között végbement jog- és vagyonfosztás főbb állomásait, eszközrendszerét, majd a gettósítás folyamatát, a szabadkai gettó teljes kiterjedését, annak létszámát, valamint magának a deportálásnak a menetét, s megtalálja annak legfőbb helyi felelőseit.

A kiadvány végül arra keresi a választ, hogy az 1944 őszén bekövetkezett újabb hatalomváltás milyen hatással volt a szabadkai zsidókra, a sztálini mintára berendezkedő új jugoszláv államhatalom a háború utolsó szakaszában, 1944 késő őszétől milyen intézkedéseket foganatosított ellenük, milyen hatalmi technikákkal és jogi eszközökkel tette teljessé a magyar érában kicsúcsosodó jog- és vagyonfosztásukat, amelyek lényegé­ben közvetlen előzményei, legfőbb kiváltó okai voltak annak, hogy a holokausztot túlélők többsége 1948-tól az Izraelbe és az Amerikai Egyesült Államokba történő tömeges emigrálás mellett döntött.

*Dévavári Zoltán: Egy elmesélhetetlen történet. A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918–1945). VERITAS Intézet – Magyar Napló Kiadó, 2020. ISBN: 9789635410248

Kép forrása: Arcanum.hu