Harminc évvel ezelőtt, 1991. január 12-én és 13-án Litvániára figyelt a világ. A nemzetközi közvélemény lélegzetvisszafojtva követte az ország fővárosában zajló eseményeket. Január 13-án, a hajnali órákban a szovjet titkosszolgálat, a KGB Alfa elnevezésű, különleges rendeltetésű műveleti egységének egyik alakulata elfoglalta a vilniusi televízió épületeit, amelyeket több ezer fős tömeg vett körül. A katonai akció véres tragédiába torkollt: tizenöten meghaltak, a sebesültek számát a különböző források az 500 és 900 fő közötti tartományban adják meg.

Litvánia volt a Szovjetunió első tagköztársasága, amelynek Legfelső Tanácsa a peresztrojka politikai és társadalmi légköre által megágyazott elszakadási törekvések élére állva, 1990. március 11-én kimondta az ország függetlenségét és a Litván Köztársaság megalakulását. A döntés értelmében hatálytalanították az akkor érvényben lévő szovjet alkotmányt, és a Litvánia 1939–1940. évi megszállása előtti, 1938. évi alaptörvény hatályát állították helyre. Ez egy rendkívül elszánt, s a korabeli belpolitikai viszonyok között talán kissé még vakmerőnek is látszó lépés volt. A népszuverenitás elvéből kiindulva a legitimitásához semmilyen kétség nem férhetett: az 1990. február 24-i választásokon a Vytautas Landsbergis nevével fémjelzett politikai mozgalom, a Sąjūdis szerzett abszolút többséget (135 képviselői mandátumból 91-et, ami a képviselői helyek több mint 70%-át jelentette) a Legfelső Tanácsban. 

A litván függetlenségi folyamat mind a szovjet központi vezetés, mind az egyes tagköztársaságok szuverenista politikai mozgalmai számára a Szovjetunió mint szövetségi állam integritásának a próbakövévé és fokmérőjévé vált. A Litvániába telepített orosz származású lakosságnál arányaiban jóval nagyobb és befolyásosabb orosz és ukrán ajkú népességgel rendelkező, ezért sérülékenyebb Lettország és Észtország kissé óvatosabb is volt ilyen tekintetben, ők sokszor egy lépéssel Litvánia után haladtak. Elég plasztikusan szemlélteti ezt a pragmatikus észt függetlenségi gondolkodók körében ebben az időben elterjedt mondás: „Harcolni fogunk országunk függetlenségéért, az utolsó csepp litván vérig”. Litvánia nem kapta „ingyen” a szabadságot, a függetlenség 1990. március 11-i proklamálásától annak a szovjet kormányzat általi, 1991. szeptember 6-i elismeréséig rögös út vezetett. Érdemes megemlíteni például, hogy a litván kormányzat egy ízben, 1990. június 29-én, a Moszkva által április 17–18-án a köztársasággal szemben bevezetett részleges, az országot a stratégiai energiahordozóktól elzáró blokádintézkedések nyomására, ideiglenesen, a központi szovjet szervekkel folytatandó tárgyalások idejére kénytelen volt felfüggeszteni a függetlenségi nyilatkozat végrehajtásának folyamatát. Ennek ellenére, ha lassan is, de fokozatosan kiépültek Litvánia – a független államiság attribútumainak tekinthető – hatalmi, igazgatási és rendvédelmi szervei.

A véres januári események közvetlen előzményének tekinthető a litván kormány 1991. január 7-én meghozott rendelete, amellyel – a piacgazdasági viszonyokra való áttérést segítő „árliberalizáció” keretében – megemelték az élelmiszeripari termékek árát. Ezzel az alapvető élelmiszerek ára is átlagban több mint háromszorosára növekedett, ami hatalmas elégedetlenséget váltott ki a lakosság körében. Mivel az Alfa egységei ekkor már Vilniusban állomásoztak, sokak szerint a január 7-én hozott rendelet és a KGB alakulatainak bevetése között közvetlen összefüggés van: a moszkvai központi vezetés, arra számítva, hogy a blokád hatásai előbb-utóbb negatív gazdasági, szociális és egzisztenciális folyamatokat indukálnak, csak a kedvező alkalomra várt, hogy a keletkező zűrzavart kihasználva beavatkozhasson. Január 8-án és 9-én a döntően orosz lakosságot és a litván kommunistákat tömörítő unionista erők – hivatalosan az árfelszabadításra vonatkozó rendelet visszavonásának ürügyén – hatalmas tömegtüntetéseket szerveztek Vilniusban, a kormány távozását követelve. Január 10-én Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára és a Szovjetunió elnöke nyilvánosan követelte, hogy érvénytelenítsék Litvániában az összes, 1990. március 11. óta foganatosított „alkotmányellenes” aktust, és állítsák helyre az ország területén a szövetségi alkotmány hatályát. Másnap az Alfa és az ország területén diszlokált egyéb szovjet katonai egységek több ütemben megkezdték a főváros, és a legnagyobb városok, Kaunas, Klaipėda és Šiauliai stratégiai kommunikációs pontjainak a megszállását. Még aznap 18:00 órakor a Moszkva-barát Litván Kommunista Párt Központi Bizottsága bejelentette az úgynevezett Nemzeti Megmentési Bizottság megalakítását, amelynek nyilatkozataiból arra lehetett következtetni, hogy a hatalom letéteményesének tekinti magát. Rendelkezésre állt tehát egy alternatív hatalmi centrum (egy szovjetbarát bábkormány-kezdemény) is a hatalmi viszonyok megváltoztatására. (Az Algirdas Brazauskas nevével fémjelzett Litván Kommunista Párt az 1989. decemberi rendkívüli kongresszusán kilépett a Szovjet Kommunista Pártból, a döntés ellenzői létrehozták saját kommunista pártjukat, amely továbbra is az SZKP részének tekintette magát). 

Január 11-én az unionista tüntetések, a szovjet csapatmozgások és a Moszkva-barát Kommunista Párt nyilatkozatai nyomán Landsbergis és a Sąjūdis képviselői a különféle rádió- és tévécsatornákon felhívták az embereket, hogy védjék meg a függetlenség intézményeit. Noha 11-én 20:00 órakor a szovjet katonai erők elvágták Vilnius vasúti összeköttetési pontjait, így a vasúti közlekedés is szünetelt, s 12-én hajnalban elfoglalták a főváros telefonközpontját is, 11-én és 12-én hatalmas tömeg verődött össze a parlament és a tévétorony épületénél, amelyek köré annak tagjai barikádokat emeltek, az oda vezető utakat teherautókkal és személygépkocsikkal torlaszolták el. 12-én az esti órákban a Litván Kommunista Párt Vilniusi Városi Pártbizottságának székházában, amelyet a Nemzeti Megmentési Bizottság székhelyéül jelöltek ki, megkezdték az előkészületeket a hatalom átvételére, „munkásdruzsinákat” alakítottak, azok tagjainak petíciókat osztottak, amellyel a parlament épületéhez vonultak.

13-án éjjel az Alfa egységei két menetoszlopban indultak a televízió- és rádióközpont és a Legfelső Tanács épületei felé. A tévétorony épületeinél történteket a számos egymásnak ellentmondó részlet miatt ma már rendkívül nehéz teljesen precízen rekonstruálni. Tény, hogy az Alfa egységei áttörték a kordont, s elfoglalták a televízió központi épületeit. 02:10 órakor a bemondó még élő adásban közölni tudta, hogy a szovjet kommandósok megszállták az épületet, majd az adást megszakították, és minden ott dolgozót kizavartak onnan. A litván védők közül tizenketten a helyszínen életüket vesztették, két fő később a kórházban hunyt el. Az ostromlók közül egy fő, Viktor Satszkih, a KGB 7. Parancsnokságának őrnagya ugyancsak életét vesztette, a hátán találta el egy puskagolyó. Az elesettek nagy része lőtt sebbe halt bele, néhányan viszont – a hivatalos megfogalmazás szerint – „mozgásban lévő gépjármű alá estek” vagy „a testükön mozgásban lévő gépjármű kerekei hajtottak át”. Ez az eufémizmus valójában azt jelentette, hogy a páncélozott járművekből álló menetoszlop bizonyos helyeken áthajtott a tömegen.

Az akció hatalmas nemzetközi felháborodást keltett. Noha a műveletet maga Vlagyiszlav Acsalov védelmi miniszterhelyettes irányította, sem Mihail Gorbacsov, sem Dmitrij Jazov védelmi miniszter, sem Borisz Pugo belügyminiszter nem vállalt felelősséget a történtekért. A nemzetközi reputációjára rendkívül kényes államelnök-pártfőtitikár arra hivatkozott, hogy nem is tudott az akcióról, nevetségessé fajuló magyarázata szerint a kommandósoknak egy papírlapra írt parancsot mutattak fel, amin az ő neve szerepelt ceruzával aláírva, s később ezt a fecnit megsemmisítették. Az Alfa kommandósai később azt állították, hogy csak vaktöltény volt náluk, amelyekkel a levegőbe lőttek. Az egykori szovjet katonák tanúságtételei, Viktor Satszkih halálának körülményei, s a szovjet ügyészségi vizsgálatok ágyaztak meg annak az Oroszországban ma is általánosnak és hivatalosnak számító nézetnek, miszerint a televízió épületében megbúvó litván fegyveresek lőttek a tömegbe, tehát valójában „litvánok öltek litvánokat”. 

Az 1991. január 11–13-án Litvániában történtek egy klasszikus hatalomátvételi kísérletként értékelhetők. A tévétorony elfoglalása ugyanakkor – hosszabb távon – csupán egy pürrhoszi győzelmet jelentett a gorbacsovi vezetés számára, a nagyszámú áldozattal járó akció miatt elszenvedett erkölcsi veszteség sokkal nagyobb volt egy telekommunikációs pont megszállásának stratégiai nyereségénél. Moszkva nem tudta megtörni a függetlenségi erők dominanciáját Litvániában, az ellenkormánynak kiszemelt Nemzeti Megmentési Bizottság és a mögötte álló kommunista erők tömegbázisa szinte kizárólag a lakosság 10-12 %-át kitevő orosz és ukrán ajkú lakosságból tevődött ki. A katonai akció arra mindenesetre jó volt, hogy elrettentő erőt demonstráljanak vele, vagyis tudatták a litvánokkal, hogy a Kreml kész akár a falig is elmenni annak érdekében, hogy a szövetségből való kiválásra egy tagköztársaság se teremtsen precedenst. Beszédes, hogy Vlagyimir Krjucskov, a KGB elnöke nem sokkal a vilniusi események után, február 7-én egy memorandumot juttatott el Gorbacsovnak, melynek melléklete tartalmazta a rendkívüli állapot bevezetésének operatív menetrendjét az egész ország területén. Ne gondoljuk tehát, hogy Moszkva részéről mindez csak üres fenyegetés volt, és a tévétorony ostromával a litván függetlenségi folyamat áldozatainak száma elérte volna a plafont. 1991. július 31-én, tehát kevesebb, mint egy hónappal a Szovjetunió de facto szétesését megpecsételő augusztus 21-i moszkvai operettpuccs előtt, egy szovjet diverzáns alakulat, nyilván provokációs szándékkal, a Medininkai falu melletti szovjet–litván határállomáson a litván vámszervek hét tisztviselőjét gyilkolta meg.

Seres Attila

Kép forrása: yandex.ru