A Magyar Szocialista Munkáspárt Intéző Bizottsága (MSZMP KB IB) 1957. április 23-án határozott az „ellenforradalom iskolai hangadói elemeinek elbocsátásáról.” Ennek keretében sok budapesti és vidéki iskolaigazgatót és iskolaigazgató-helyettest lecseréltek, mindenhol arra törekedtek, hogy az egyik legalább párttag legyen.

Szolnok megyéből is azt jelentette a helyi pártszervezet, hogy sikerrel vették az akadályt, és az MSZMP KB IB döntésének megfelelően száz nevelőt vontak fegyelmi eljárás alá. Közülük 28-at elbocsátottak; a feljegyzés elkészülte idején 18 fő közülük még börtönben volt.

Ideológiai tanártovábbképzéseket szerveztek országszerte, ahol azért akadt mód arra, hogy végre komolyan elbeszélgessenek a pedagógusokkal, akik minden félelmük ellenére sem rejtették el a gondolataikat a Rákosi-rendszer túlkapásairól. A kommunista pedagógusok azt állították, hogy kollégáik jobbratolódásának oka az, hogy „számtalan sérelem érte őket, sem anyagi, sem erkölcsi megbecsülésben nem részesültek”. Az is kiderült már 1957. tavaszán, hogy a tanárok számára nehéz pozitívan szemlélni az új, szovjetek által hatalomra segített kormányt, hiszen a karhatalom „önkényeskedő magatartása” ezt megnehezítette. Többször előfordult, sőt „általános jelenségnek” számított olyan pedagógusok „súlyos bántalmazása, akik az »ellenforradalom« alatt semmilyen, vagy csak jelentéktelen szerepet vállaltak, vagy szerepük kifejezetten fékező jellegű volt.”

A tanácsok művelődési osztályvezetőinek értekezletén az egyik megyei osztályvezető azt állította, hogy az értelmiség soraiból leginkább a pedagógusokat büntették az 56-os forradalom miatt. Miközben másokat: sportolókat, műszaki értelmiségieket, orvosokat alig marasztaltak el, addig a tanároknak elegendő volt egy nemzeti bizottsági tagság a forradalom alatt, hogy később „beláthatatlan következményeket” szenvedjenek.

A Központi Pedagógus Továbbképző Intézet által készített 1957. április 29-i jelentés szerint a helyzet azért is rossz, mert a pedagógusok – különösen vidéken – két tűz között találták magukat. A kormányzat követeléseinek teljesítése közben összeütköztek a szülőkkel, emiatt előfordult, hogy akár gyermekek jelenlétében is megtámadták faluhelyen a tanítót, és felelősségre vonták a hítoktatás kapcsán az iskolában vallott nézetei miatt. A pedagógusok erkölcsi megbecsülése tovább süllyedt azáltal, hogy a kényszerítésnek köszönhetően behódoltak a Kádár-rezsimnek.

A magyar társadalom gerincét még nem törték meg 1957-ben, miközben az iskolák a megtorlásoknak köszönhetően kénytelen-kelletlen már ismét a kommunista rendszert szolgálták. Ezek az ellentétek eredményezték a helyi összecsapásokat.

Nem véletlen, hogy a Művelődési Minisztérium 14 fővel vett részt egy felmérés elvégzésében; az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának megbízólevelével hét városban (Veszprém, Miskolc, Győr, Debrecen, Szombathely, Szolnok, Kaposvár) keresték fel a helyi pedagógus pártszervezeteket. Legfontosabb tapasztalataikat összefoglaló jelentés formájában rögzítették. A dokumentum szerint a pedagógusokat „negatívan értékelték” a forradalom után, ami nehezítette a konszolidációt. A legnagyobb problémát abban látták, hogy a tanárok a vitákban tartózkodnak kifejteni politikai nézeteiket, passzívan viselkednek. Kevés közülük a párttag; mindössze 5–6%. Miskolcon és Debrecenben volt nagyobb a számuk, de itt is a csak a régi pedagógus MDP tagok 50%-át érték el.

Kezdetben kevés volt az oktatásban dolgozók hajlandósága a belépésre. Áthelyezésekkel sem tudtak ezen segíteni, a pedagógusok lakhatása nem volt megoldva. Mindazonáltal az 1957. áprilisi MSZMP KB IB pedagógusokra vonatkozó határozatát tökéletesen végrehajtották. Az 1957. október 17-én kelt tájékoztató jelentés szerint országos szinten hétszáz pedagógust távolítottak el az állásából, további kilencszázat különböző fegyelmi büntetésekben részesítettek. Lényeges „eredményeket” könyvelhettek el azzal, hogy sikerült politikailag megerősíteniük az iskolaigazgatói apparátust. A dokumentum szerint Bács megyében 62, Veszprém megyében 20, Budapesten 38 igazgatóváltás történt. Az igazgatóhelyettesek közül Veszprém megyében 36, Budapesten 55 esetben hajtottak végre cserét.

A közoktatás területére vezényeltek át több volt egyetemi, főiskolai oktatót és pártiskolai tanárt is. A fővárosi iskolákban 250 főt közülük alkalmaztak különböző pozíciókban. Egy részük a tanügyi igazgatás apparátusába, többen iskolaigazgatói, illetve igazgatóhelyettesi pozícióba emelkedtek. 1957 nyarán – döntően az 56-os forradalom következményeként – nagyarányú nyugdíjazást hajtottak végre. Ezen a módon 2060 tanár és tanító, nevelő fejezte be a munkáját a közoktatásban.

A közoktatáshoz szorosan hozzátartozó helyi apparátusok, a tanácsok művelődési osztályai sem kerülték el a racionalizálás fogalma alatt végrehajtott „átszervezési” hullámot. A művelet során a helyi pártbizottságok segítségével erősítették meg a tanácsokat. Ám ez esetben kénytelenek voltak bevallani, hogy ezek a politikai okokból bekövetkező cserék nem jelentették a szakmai erősítést. Valójában el kellett térni a szakmai követelményektől. Különösen a szakfelügyelők tekintetében jártak el így, hiszen soraikban volt a legkedvezőtlenebb a pártagsággal rendelkezők aránya. Nem véletlen, hiszen ők a legképzettebb pedagógusok soraiból kerültek ki.

Örömmel nyugtázta az új hatalom, hogy a pedagógusok nagy része – vidéken a tanárok 45 százaléka – jelentkezett az állami ideológiai továbbképzésekre. A tízezer főre tervezett irányszámhoz képest kétszer annyian szerettek volna politikai képzésekre járni.  Több okkal is magyarázták e nem várt siker okát.

Egyrészt „egyes helyeken tapasztalható volt bizonyos nyomás a helyi állami szervek részéről.” Másodsorban a tanárok azért jelentkeztek, nehogy politikailag megbízhatatlannak bélyegezzék őket.  Különösen azok nem akartak kimaradni a továbbképzésből, akik vagy maguk, vagy a hozzátartozójuk révén érintettek voltak az 56-os forradalom eseményeiben.

A dokumentumban külön ugyan nem rögzítették, de áthallásokkal kifejtették, hogy a megtorlás során a közoktatásban dolgozókkal szembeni fellépés, a tanárcserék, a nyugdíjazások, az áthelyezések a tanárok politikai bizonytalanságát növelték. Nem tartották igazságosnak a döntéseket. Végeredményben politikai kérdések tekintetében hallgatásba burkolództak. Visszahúzódtak és igyekeztek a lehetőségek szerint túlélni a megtorlás egész periódusát.

A rendszer a konszolidációjáért folytatott küzdelme során egyre több párttagot szeretett volna a pedagógusok sorában látni. Kezdetben ebben vélték megtalálni a probléma megoldásának kulcsát.

Felhasznált forrás:

MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztály dokumentumai MNL OL 288. f. 33/1957/4. ő. e

Rácz János

Kép forrása: MTVA archívuma