1950. január 6-án, vízkeresztkor Budapesten a Katonai Főtörvényszék ítélete értelmében felakasztották Deszkás János hivatásos ezredest. Természetesen ez önmagában aligha számított rendkívüli dolognak a sztálinista Magyarországon, ugyanakkor az ügy kialakítása és az eset további tragikus következményei megérdemlik, hogy ezt a szomorú és sok tekintetben egyedülálló történetet alaposabban górcső alá vegyük.

Közismert tény, hogy 1949-re a külső leszámolások után megkezdődött a belső ellenség elleni hajsza a Magyar Dolgozók Pártja sorain belül. Ehhez pedig kiváló alapot szolgáltatott a „béketábor” 1948-as szakítása a titoista Jugoszláviával. Ennek a koncepciónak mentén alakult ki szovjet segítséggel az egykori bel-, majd külügyminiszter Rajk Lászlónak és társainak az ügye is. A Rajk–Brankov-ügy mára alapos publicitást kapott és a részletei igen jól ismertek. Laikusok számára azonban az a tény már jóval kevésbé ismeretes, hogy a Rajk-ügy nem önmagában álló tárgyalás volt, hanem valóságos lavinaként lezúdulva számos mellékpert eredményezett, amelyek során nem egyszer születtek végrehajtott halálos ítéletek is. Egyik ilyen volt Marschall László és társai ügye, melyben 1949. november 8-án hirdetett ítéletet a Budapesti Katonai Törvényszék. Ennek a pernek célja részben a „spanyolos árulók” (akik korábban részt vettek a spanyol polgárháborúban a köztársasági oldalon) leleplezése, részben pedig olyan katonai és rendőri személyek pellengérre állítása volt, akiket kapcsolatba lehetett hozni Pálffy György altábornaggyal, akinek a „Rajk-összeesküvésben” a katonai vezető szerepét szánták. Így sikerült az ügybe bevonni II. rendű vádlottként Deszkás Jánost is, aki a H. M. Politikai Főcsoportfőnökségen belül létrejött szervezési osztály (kormányőrség) vezetője volt 1949. július 5-én történt őrizetbe vételekor.

Pár szóval érdemes néhány életrajzi adatot megemlíteni Deszkásról: 1912-ben született Lueff Elemér néven, a jog elvégzése után önkéntesnek jelentkezett a hadseregbe. Karpaszományos őrmesterként vett részt vett a felvidéki és az erdélyi bevonulásokban. Leszerelése után a Nemzeti Munkaközösség tagja lett és a Drasche téglagyárban helyezkedett el. Később újra behívták, hadnagyként vett részt a harcokban, szolgálata elismeréseképpen 1944. április 26-án kitüntetésben is részesült. Időközben azonban egyre jobban eltávolodott a rendszertől. Belépett a szociáldemokrata pártba, 1942. március 15-én még a szociáldemokraták tüntetésén is részt vett, melynek során rendőrségi fogságba került. Innen katonatiszti igazolványa felmutatásával dorgálás mellett szabadult. A magyarországi harcok során szakaszával a nyilas puccs után átállt a szovjetekhez. 1945 után Szalai András (a Rajk-per V. rendű vádlottja) ajánlásával került az MKP káderosztályára, miután a pártba is belépett. Először jogi végzettségét kamatoztatva az MKP közigazgatási osztályán dolgozott, majd 1948 októberében lett az MDP katonai osztályának vezetője, ennek megszűnése után került a H. M. Politikai Főcsoportfőnökségére.

A Marschall-perben keletkezett vádirat szerint Deszkás Pálffyval szorosan együttműködve előkészítette a katonai felkelést, melynek célja a szocializmus megbuktatása, a pártvezetők meggyilkolása és egy „titoista-rendszer” felépítése lett volna Magyarországon. Ennek bizonyítására kapóra jött a Deszkás lakásán lefoglalt nagy mennyiségű fegyver – több géppisztoly és maroklőfegyver, valamint 770 darab éleslőszer –, melyet egyébként sajátos passzióból tartott otthon magánhasználatra. Mindez elégségesnek bizonyult, hogy a dr. Jávor Iván hadbíró-alezredes vezette katonai tanács Deszkást az 1946: VII. tc. 10 §. értelmében államellenes összeesküvésben való részvétel, valamint az 7.150/1946 M. E. rendelet 2 §- a szerint illegális fegyver- és lőszerrejtegetés miatt 15 év fegyházbüntetésre ítélje. Jellemző módon vádlott-társai közül a fegyelmezett kommunista Deszkás volt az egyetlen, aki nem nyújtott be fellebbezést az ítélet ellen. (Az I. rendű vádlott, Marschall László halálos ítéletet kapott, amelyet végre is hajtottak.)

A történetben ezután következett a csavar: az éppen Moszkvában tartózkodó Rákosi Mátyás üzenetet küldött Farkas Mihálynak, hogy Deszkás ítéletével nincs megelégedve, mert „túlságosan liberálisnak tartja”. A gépezet újra beindult hát, de mivel jogerős döntés született az ügyben, ezért perújrafelvételt kellett intézni, amelynek szervezésére Pál Ákos államvédelmi alezredes kapott megbízást. December 13-án, alig egy hónappal a Marschall-ügy ítélete után a Katonai Főtörvényszék olyan végzést hozott, miszerint indokoltnak látja Deszkás ügyének újratárgyalását.

Mi történt? Pál alezredesnek sikerült új „koronatanút” bevonni az ügybe, mégpedig szolgálati vétségek miatt az ugyancsak letartóztatásban lévő Tardi István rendőrezredes személyében. Tardinak a tárgyaláson arról kellett vallania, hogy a Deszkás lakásán megtalált fegyvereket ő adta át rendőrségi állományból Deszkás kérésére, mégpedig kifejezetten az államellenes összeesküvés céljára. Ez alapján Deszkást már meg lehetett vádolni, hogy nem csupán résztvevője a Rajk–Pálffy-féle összeesküvésnek, hanem egyik tevékeny vezetője is volt, az pedig az 1946: VII tc. 1 §. értelmében kötél általi halállal büntetendő cselekedet. Tardi fizikai bántalmazások és családjának fenyegetése miatt elvállalta a terhelő tanú szerepét. Az addigra megtört és egyébként is ideges alaptermészetű Deszkás – akinél már újfent pártérdekekre hivatkoztak – szintén hajlandó volt beismerő vallomást tenni, miközben tisztában lehetett azzal, hogy ezzel saját halálos ítéletét írta alá.

Az 1949. december 22-én tartott ítélethozatalkor a Budapesti Katonai Törvényszék dr. Kertész Endre Győző hadbíró-őrnagy vezette tanácsa teljesítette Rákosi kívánságát és kötél általi halálra ítélte Deszkás Jánost. A másodrendű vádlott Tardi 12 év kényszermunkát kapott, amely egyből jogerőre is emelkedett. A Katonai Főtörvényszék dr. Bajor László hadbíró-alezredes vezette tanács 1950. január 3-i ítéletében másodfokon is jóváhagyta Deszkás halálbüntetését, s még aznap egyhangúan elutasította a megkegyelmezés lehetőségét is. Három nappal később az ítéletet végrehajtották. A tragédiák sora ezzel azonban korántsem zárult le. Deszkás édesanyja, miután értesült fia haláláról, bánatában azonnal öngyilkosságot követett el. Hasonlóan végezte az ügy egyik konspirátora, Pál Ákos alezredes is, aki 1950. december 28-án vetett önkezével véget életének.

A politikai széljárás következtében meginduló rehabilitációk során 1954. szeptember 17-én sor került a Deszkás–Tardi-ügy felülvizsgálatára is, mely során az addig büntetését töltő Tardi István visszavonta vallomását, de olyan egykori államvédelmi tisztek, mint Toldi Ferenc és Faludi Ervin is tanúvallomást tettek, amely során beismerték, hogy a vádak Deszkás ellen megalapozatlanok voltak, és fizikai, illetve lelki kényszerrel lettek kicsikarva. Még aznap megszületett a Katonai Felsőbíróság dr. Ledényi Ferenc hadbíró-alezredes (’56 után hírhedt vérbíró) tanácsának felmentő ítélete. Az élet tehát végül igazságot szolgáltatott, de az elhunytakon ez már semmit nem segített. Az ügyre jellemző, hogy a felmentő ítélet is egy tragédiával zárult: Tardi István zaklatott idegállapotában szabadulása másnapján – talán saját lelkiismeretének súlya alatt – testvére lakásán megmérgezte magát.

De miért kellett meghalnia egy nem egészen 38 éves fiatalembernek, Deszkás Jánosnak? Túlságosan jelentéktelen szereplő volt ahhoz, hogy Rákosit különösebben érdekelje, de mégis mint felelős pozícióban lévő katonatiszt, egész egyszerűen terhelővé vált a személye, mert sok dologról lehetett tudomása a párt katonai ügyei kapcsán. Vagy pusztán csak azért, mert kapóra jött a személye és kitűnően fel lehetett használni egy „összeesküvési” ügy kulcsfigurájaként, ami optimális lehetőség lett az „eltakarításához”. És végül talán azért is, mert a főtitkár egyszerűen megtehette, hogy végezzen vele, hiszen addigra szó szerint élet és halál szinte egyedüli urává vált a sztálinista Magyarországon.

A dolgok logikája pedig a következő lehetett: inkább vesszen több ártatlan, mint hogy egy „bűnös” is megmeneküljön… Jellemző módon Rákosi – mint semmi másért – Deszkás haláláért sem vállalta később a felelősséget, helyette inkább a katonai ügyek első számú kompetensére, Farkas Mihályra hárította azt, főleg mikor utóbbinak már a büntetőjogi felelőssége is felmerült. Bár Farkas valóban szem volt abban a bizonyos láncban, ugyanakkor fanatikusan hívő, fegyelmezett kommunista is volt, aki szinte semmit nem tett feljebbvalója akarata, illetve jóváhagyása nélkül. A történelem pedig ugyan mindig másként ítél, de a gyilkosság az gyilkosság marad, még ha a törvénykezés (ál)leplébe is burkolják.

Glaub Krisztián