A bécsi Konzuli Akadémia az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legpatinásabb felsőoktatási intézménye volt, amely nyelvileg és tudományosan is rendkívül magasan képzett diplomatákat adott a dualista államnak. Az intézményt Mária Terézia állította fel 1754-ben Keleti Nyelvek Császári-királyi Akadémiája néven. Az alapítás a királynő 1750-es évekbeli átfogó reformpolitikájába illeszkedett. A konkrét cél az volt, hogy a korábbinál képzettebb diplomatákat tudjon igénybe venni az állam, hogy az osztrák örökösödési háború külpolitikai kudarcai ne ismétlődhessenek meg – illetve, ha a csatamezőn győzelmek is születnének, azokat a birodalom a „zöld asztal” mellett is ki tudja aknázni. (A franciák már a 17. században, Richelieu bíboros iránymutatása alapján sikerrel szervezték meg saját hasonló intézményüket.) A célkitűzés szerint igazán tehetséges, válogatott fiatalembereket részesítettek alapos nyelvi és szakmai képzésben egy bentlakásos intézményben, már-már katonai fegyelem mellett. Ugyanakkor a 18. század első felében a Habsburg Birodalom két nagyobb háborút is vívott az oszmánokkal, békeidőben pedig nagyon megélénkült a birodalom gazdasági tevékenysége a Balkánon. A kereskedők és üzletemberek a „balkáni” körülmények között konzuli érdekvédelemre szorultak, ráadásul a török alsó- és középhivatalnokok nem beszéltek európai nyelveket. Ezért hát az új akadémia képzési profiljában nagy terek kapott a keleti nyelvek – első sorban a török – tanítása, de természetesen a franciát és az olaszt is el kellett sajátítania a növendékeknek.

Az általában egyszerűen csak Keleti Akadémiának (Orientalische Akademie) nevezett intézményt Mária Terézia a jezsuitákra bízta, később a Kancellária felügyelete alá került. Komoly presztízsre tett szert és idővel a képzés is egyre kiforrottabbá vált. A bekerülés nem volt egyszerű, még úgy sem, hogy az Akadémia alapvetően önköltséges volt (ennek megfelelően a célcsoportot inkább a fiatal arisztokraták jelentették), de ösztöndíjas helyeket is biztosítottak a szegényebb, tehetséges fiatalok számára. A nyelvek (latin, újgörög, francia, olasz, török, majd 1833-tól választható tárgyként az angol) mellett például diplomácia- és államtörténetet, Ázsia történetét, magán-, állam- és nemzetközi jogot, a Polgári Törvénykönyvet, általános bírósági és csődeljárási rendet, váltójogot, kereskedelmi jogot, tengeri jogot és statisztikát, táncot, vívást és rajzot tanítottak. A gondosan válogatott tanári kar az intézmény teljes fennállása során nagyon magas színvonalon állt. Kezdetben gyakran változott a Keleti Akadémia székhelye, végül a Jakoberhof-on (1875–1883) majd a Theresianumban (1883–1904) lelt tartós otthonra. Ahogy az Oszmán Birodalom folyamatosan veszített európai súlyából, úgy szorult vissza az Akadémia „keletisége” és vált egyre inkább „általános” diplomataképzővé.

Az 1867-es kiegyezés az intézmény életében is jelentős változásokat hozott. Miután a ballhausplatzi Kancelláriából a közös Külügyminisztérium lett, a Keleti Akadémia logikusan már nemcsak Ciszlajtánia, hanem Magyarország diplomata-elitképzője is volt – nemcsak államjogi, hanem financiális értelemben is, hiszen a fenntartó Külügyminisztérium költségvetését a kvóta arányában Magyarország állta. Az 1867/68-as tanévtől az összes növendék számára kötelező tárggyá vált a magyar nyelv (hiszen egy európai nagyhatalom leendő konzuljaként/követeként a magyar állampolgárok érdekeit is tudniuk kellett képviselni szerte a világban). Hamarosan ugyancsak tantárgy lett a magyar történelem és közjog.

Az intézetből valóságos „nyelvzsenik” kerültek ki, Ugron István például 13 nyelven beszélt, ami extra teljesítménynek számít, de a nagy világnyelveket mindegyik tanulónak el kellett sajátítania. Cserébe viszont igen kedvező karrierlehetőségekkel vághattak neki az életnek. A magas színvonalú képzés tandíja évi 2600 korona volt, ami arisztokrata és nagypolgári családoknak nem okozott komoly nehézséget, a polgári vagy kisnemesi származású ifjaknak viszont sok esetben már igen, ezért a kiemelkedő tehetségek számára továbbra is fenntartottak „kedvezményes” helyeket évi 600-1600 koronáért, néhányan pedig tandíjmentes állami ösztöndíjban is részesülhettek.

A „keletit” 1898-ban hivatalosan is száműzték az intézmény nevéből, az Császári és Királyi Konzuli Akadémiára változott. Ekkor már javában épült az intézet új, patinás, minden igényt kielégítő székháza a Boltzmanngasse-n, oktatási célú beruházások terén rendkívül magasnak számító, egymillió koronás költségvetésből. A Pázmáneum szomszédságában álló palotát 1904-ben vehette birtokába, és egészen 1918-as megszűnéséig használta az intézmény. Az épület jelenleg az USA bécsi nagykövetségének ad otthont. A Habsburgok birodalmával együtt a Konzuli Akadémiát is elsöpörte az első világháború, a lelkekben mégis tovább élt, hiszen a két világháború között a Monarchia utódállamainak diplomatái közül sokan még az egykori Konsularakademie falai között pallérozódtak – magyar viszonylatban elég csak Csáky Imre és Kánya Kálmán külügyminiszterekre gondolnunk.

A nehezen elsajátítható, a ciszlajtániai ifjaknak komoly nehézségeket okozó magyar tehát a kiegyezés után kötelező tantárgy lett, amely nehézséggel a magyar növendékeknek értelemszerűen nem kellett megbirkózniuk. Magyarország elérte, hogy beleszólása legyen az állami ösztöndíjas helyek elosztásába és azok egy részét fixen magyarországiak kapják. Ennek érdekében a magyar kormány élénk lobbitevékenységet folytatott a Monarchia Külügyminisztériumában, ahol a magyar vezetők személyében természetesen partnerre találtak (az ösztöndíjat a külügyminiszter ítélhette meg). A magyarországi pályázóktól viszont hallgatólagos elvárás volt, hogy (a kötelező német mellett) már a pályázáskor jól beszéljék a magyar államnyelvet, amit értelemszerűen a nemzetiségek értelmiségi rétege kifogásolt. Érdekes helyzetben voltak a horvát ifjak, hiszen Horvát–Szlavónország autonómiájának egyik fontos pontja volt, miszerint ott az államnyelv a horvát, a magyart semmilyen szinten sem tették kötelezővé, viszont – amint azt az alábbi eset mutatja – az ösztöndíj esetében ez sem adott számukra felmentést.

Széll Kálmán miniszterelnök 1902 augusztusában az alábbi levelet intézte a Külügyminisztérium akkor legmagasabb beosztásban lévő magyar hivatalnokához, Mérey Kajetán (1861–1931) osztályfőnökhöz:

            Méltóságos Úr!

            Első sorban ajánlottam annak idejében Ottlik Iván, földművelésügyi miniszteri tanácsosnak fiát a konzuli akadémiába állami alapítványi helyen leendő felvételre. […] Újabban Budisavljevič Budislav, Lika–Krbava vármegye főispánja fia érdekében ugyanily irányban kérte támogatásomat.

            Felkérem ennélfogva Méltóságodat, hogy mindkét kérelmező ügyét […] Gołuchowski Ő Excellenciája [Agenor Gołuchowski külügyminiszter] elé terjeszteni és előtte ajánlásomat tolmácsolni szíveskedjék.

                                                                       Kiváló tisztelettel

                                                                       Széll

Válaszában Mérey értesítette Széllt, hogy Ottlikkal nem lesz probléma, a horvát főispán fia a nyert információk szerint viszont nem beszél magyarul, így nem tanácsolja a felvételét, amire Szélltől az alábbi válasz érkezett.

Méltóságos Úr!

            Volt szerencsém kézhez venni becses sorait, amelyeket Ottlik miniszteri tanácsos és Budisavljevič főispán fiainak ügyében volt szíves hozzám intézni. […]

            Teljesen osztom Méltóságodnak álláspontját, hogy Budisavljevič fiát, a magyar nyelv ismeretének hiányában, lehetetlen volt fölvenni.

                                                                       Kiváló őszinte tisztelettel

                                                                       Széll

(Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Sonderbestände, Nachlaß Kajetan Mérey von Kaposmére, Briefe an Kajetan Mérey, Karton 16.)

A történet viszont úgy kerek, ha megemlítjük, hogy a Bécsben, egy bankhivatalnok fiaként született kaposmérei Mérey Kajetán ugyan büszkén viselte ősei magyar nemesi előnevét, és – az őt személyesen ismerő Thallóczy szerint – a birodalmi schwarzgelb szemlélet mellett magyar érzelmű volt, a magyart bizony igencsak törve beszélte. „Mérey húzódozott az osztályfőnökségtől, mert röstelli, hogy nem tud eléggé magyarul. […] Bizony rosszul tud, igen kedves ember azonban egyébként” – írta róla Thallóczy.

(Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 2459. Thallóczy Lajos naplófeljegyzései, V. kötet.)

 

Schwarczwölder Ádám