Folytatva a honlapon már publikált, az 56-os forradalom utáni oktatáspolitikával foglalkozó cikkemet, érdemes újabb források segítségével tovább elemezni az időszak tanárokkal kapcsolatos kommunista politikáját. A főbb irányvonalak ismertetésében ezúttal is segítenek a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának Tudományos és Kulturális Osztálya [MSZMP KB TKO] számára küldött dokumentumok.

1957-ben az MSZMP Megyei Intézőbizottságai, Pártbizottságai számos feljegyzésben összegezték az MSZMP KB TKO bürokratáinak a helyi pedagógus közösségeket érintő legfontosabb kérdéseket. A dilemmák fókuszában – nem meglepő módon – az 1956-os forradalom és szabadságharc állt. A párt Vas Megyei Intézőbizottságának értékelése szerint, a megye tanárainak „talpra állasa” nagyjából 1957 áprilisára tehető. Ugyanazon év januárjában tartották a megyei iskolaigazgatók szokásos értekezletét.

A feljegyzés szerint a megbeszélésen, „mint komoly problémát vetették fel az igazgatók /a kommunista igazgatók is/ a tantermekből a keresztek és egyéb egyházi jelvényeknek az eltávolítását. »Vegye le, aki feltette, ő nem akar többé a néppel szembefordulni.« Hasonló álláspontot foglaltak el többen abban a kérdésben is, hogy hittanra csak azok a gyerekek járhassanak, akik a tanév elejei [sic!] beiratkozáskor oda szabályszerűen be lettek íratva.”

Az 56-os forradalom hatására a közoktatásban ismét megjelentek a vallásos szimbólumok és a hitoktatás, azaz a „kommunista iskolák rémei”, amellyel szemben nehezen lehetett ismételten mozgósítani azokat a tanárokat, akik a forradalom napjaiban és röviddel azt követőn is tapasztalhatták, hogy az egykori keresztény tanítások erőteljesebb megjelenés formái kiváltották a szülők szimpátiáját. Nem is beszélve a kötelező orosz nyelv oktatás ideiglenes eltörléséről. Nem csodálkozhatunk azon, hogy mindezek következtében nehezen akaródzott a tanítás visszatérni a régi kerekvágásba.

Ezen a helyzeten sokat segített a problémás tanárok áthelyezése, nyugdíjazása, elbocsátása, megfélemlítése mellett a munkabérek emelése is. Igaz, ez utóbbi sem bizonyult elegendőnek. Amint az MSZMP Pest Megyei Pártbizottságának 1957. szeptember 24-én kelt beszámolójában olvashatjuk: „[…] a pedagógusok többsége ma már ugyan lojális magatartást tanúsít a párt és a kormány iránt, /melyben jelentős szerepe van a fizetésrendezésnek./” Ám ennek ellenére még sok „zavaros nézetről” számoltak be, amely igényelte a tisztázó értekezletek, „aktívák” tartását.

Ezen gondolatokra rímelve, a Pest megyei tantestületi értekezleteken az alábbi témák alaposabb feldolgozását szerették volna elvégezni: a világnézeti és pedagógiai szabadság, a politikamentes iskola lehetetlensége, a vallásszabadság helyes értelmezése, a forradalom és az ellenforradalom kérdése, az „ellenforradalom” hatása az oktatás területén.

Mint látható az új rezsim helyi politikusai nem elégedtek meg a tanárok hallgatólagos, passzív támogatásával; meg akarták győzni őket, hogy igazságnak fogadják el a diktatúra által vallott valamennyi ideológiai és – azokhoz szorosan kapcsolódó – oktatási tételeket.

Olyan közoktatást szerettek volna, amely nemcsak kényszerből, hanem szívből áll mellettük, és ebben a szellemiségben neveli a jövő generációit. Egy évvel a forradalom és szabadságharc után sem voltak teljesen elégedettek az apolitikus, megtört, szemlesütve tébláboló és „megnémult” pedagógustársadalommal.

Az MSZMP Zala Megyei Végrehajtó Bizottságának 1957 szeptemberi jelentése szerint a helyi oktatásügyi apparátusból elbocsátott, politikailag megbízhatatlan munkaerő helyett kizárólag párttagsággal rendelkező hivatalnokokat alkalmaztak. Ebben a dokumentumban is kiemelték a fizetésemelés hatásait, amelyre természetesen komoly agitációs tevékenységet építettek; azt hangoztatták, hogy az MSZMP vezetése az ország hatalmas gazdasági nehézségei, „a nagy anyagi veszteségek ellenére” is segítette a tanárokat.

Veszprém megyében sem voltak teljesen elégedettek a tanárok lojalitásával. A megyei pártvezetés különösen azt fájlalta, hogy a helyi pedagógusok nem vállaltak semmilyen felelősséget a fiatalok, az 56-os forradalom és szabadságharc idején elkövetett, tetteiért.

Ezt pedig többé-kevésbé elvárták volna azoktól, akik tanították azt a nemzedéket, amely leginkább tevőlegesen vett részt a forró ősz eseményeiben. Egyes források szerint az alsóbb helyi pártszervezetek sokszor átestek a ló túloldalára, és meggondolatlanul támadták a közoktatásban dolgozókat.

Az MSZMP Bács–Kiskun Megyei Intézőbizottsága arról panaszkodott 1957 őszén, hogy az alsóbb pártszerveik – különösen falun – folyamatos nyomásgyakorlással próbálják a pedagógusokkal szembeni erőteljesebb fellépésre kényszeríteni a megyei művelődési osztályokat és a megyei pártbizottságot. Meggondolatlanul el akarták zavarni a tanárok zömét az „ellenforradalomban” való állítólagos részvételük miatt.

Mindez nem működhetett. A túlzásokat is kerülni kellett, hiszen muszáj volt elvégezni a közoktatási, azaz a tömegoktatási feladatokat. A megtorlások, megfélemlítések alkalmazása után, majd helyett el kellett fogadni a tanítók, nevelők, tanárok passzívabb magatartását is. A fizetések rendezése mellett, az idő és a türelem is segítette a Kádár-rezsim elfogadását az iskolai közösségekben, legyenek azok a tantermek, vagy a tanári szobák.

 

Rácz János

Kép forrása: Fortepan (Nagy Gyula)