Az 1941-es esztendővel kapcsolatban aligha lehetne tagadni, hogy hazánk XX. századi történetének, ha nem is a legtragikusabb tizenkét hónapja volt – mert azok csak eztán következtek még –, de kétségen felül az egyik leginkább sorsfordító évet jelentette. Azt lehet mondani, hogy az esztendő első napjához képest annak az utolsó napjaiig, ha ugyan nem is egyetlen csapásra, de minden megváltozott, s egészen más koordináták mentén lehetett csak értelmezni a legtöbb politikai kérdést – különösképpen pedig a külpolitikát.

„Akkor támasszátok fel Csákyt a sírjából, hogy tanúskodjék!” – csattant fel Bárdossy László azon a hevenyészetten egybehívott megbeszélésen, melyre a miniszterelnök azután kerített sort, hogy az adott napnak (1941. december 12.) a délelőttjén együtt jártak nála a német és az olasz követ, egyszerre követelve Magyarország hadba lépését az Egyesült Államok ellen. A résztvevők, Ghyczy Jenő – aki lényegében a külügyminisztériumot irányította –, Szentmiklósy Andor, a politikai osztály vezetője és Ullein-Reviczky Antal sajtófőnök a hadüzenet ellen érveltek. Utóbbi előzőleg aláhúzta, hogy az elhunyt Csáky külügyminiszter külön értelmezését kérte a háromhatalmi egyezmény szövegének 1940 őszén a németektől, akik – csupán szóban és elvileg persze – maguk sem látták úgy, hogy adott esetben hadba lépési kötelezettség is terhelné a magyarokat. Igazán senki nem tudhatja máig sem, hogy Bárdossy helyében Csáky mit tett volna, bizonyos azonban: a végső szót nem a nemzetközi jogászoknak, hanem a politikusoknak kellett kimondani.

A történelmi jelentőséggel bíró Csáky-család erdélyi ágából származó Gróf Csáky István 1894-ben született Csáky Zsigmond, a későbbi c. altábornagy gyermekeként. A világháború kitörésekor Párizsban volt, ahol a Sorbonne-on tanult, így azután – mint ellenséges állam polgárát – internálták, sok akkor épp francia földön tartózkodó magyarhoz hasonlóan. Utóbb kint szerzett, komoly (és egész életére kiható) vesebetegségére való tekintettel engedték meg neki, hogy Svájcon át hazautazhasson.

1919-ben lépett a külügyminisztérium szolgálatába. Különösen nyelvtehetségével tűnt ki; francia, angol, olasz, spanyol és román nyelven is kiválóan beszélt. A trianoni békediktátum aláírását megelőzően mint a párizsi magyar békedelegáció titkára működött. A békedelegáció történetét feldolgozó Zeidler Miklós jellemzése szerint Csáky a magyar diplomácia „üdvöskéje” volt, akit Teleki Pál „fedezett fel” és vitt be 1919 nyarán Károlyi Gyula gróf szegedi ellenkormányába, majd a külügyminisztériumba, hogy azután bekerüljön a békeküldöttség tagjai közé, ahol Apponyi Albert titkáraként működött, s később ő állította össze a delegáció naplóját. Ezután alacsony rangja ellenére már a Külügyminisztérium Politikai Osztályának helyettes vezetője lett, és különleges megbízatásokat nyert el.

1921-ben II. osztályú követségi titkárnak nevezték ki, a vatikáni követségen kapott beosztást. 1924-ben már Bukarestben szolgált, 1926-ban visszatért a külügyminisztériumba. 1928-ban I. osztályú követségi titkár lett, s mint Bárdossy László akkori sajtófőnök helyettese dolgozott, tőle vette át a sajtóosztály vezetését.

1933-ban követségi tanácsos és ügyvivő minőségében a madridi és a lisszaboni követség élén állt. Két év múlva került vissza Budapestre, ahol Kánya Kálmán külügyminiszter kabinetfőnöke lett. 1938. szeptember 29-én és 30-án a müncheni négyhatalmi konferencián a magyar kormány megfigyelőjeként vett részt. Jelentős szerepet játszott az első bécsi döntést előkészítő magyar diplomáciai manőverekben. Ott volt a csehszlovákokkal folytatott eredménytelen komáromi tárgyalásokon, majd az 1938 november 2-án, Bécsben tartott német–olasz döntőbírósági határozatnál is. 1938 december 10-én – mivel Kánya Kálmán az egyre offenzívabb német diplomácia előtt kezdett nem kívánatos személyiséggé válni – külügyminiszter lett.

Kánya nehezen vette tudomásul a geopolitikai realitásokat, Csáky azonban sokak szerint túl messze ment a tengelyhatalmakkal való szoros együttműködésben. Nevéhez kétségtelenül korszakváltást lehet kapcsolni a magyar külügy történetében. Csáky gróf a külsőségekben erősen illeszkedett a tengelyhatalmi retorikához és a militarista szimbólumokhoz, de nem szabad felednünk, hogy döntően Teleki Pál oldalán irányította a magyar diplomáciát. Noha a korszellemet és annak néhány hívét is behozta a Dísz téren álló épület falai közé, személyi politikája azért nem nélkülözte a kiegyensúlyozottságot, amire példa a rendkívül higgadt, mértékletes és egyáltalán nem németbarát Ghyczy Jenő kiválasztása a politikai osztály élére. Szerette az erdélyi furfangos pragmatizmus szemléletéből fakadó külpolitikai filozófiához kötni önmagát. Személye különös talányt hordozott, melyet kollégái és az utókor sem tudott vagy nem is akart megfejteni, korai és váratlan halála pedig hozzájárult az őt körülvevő misztikum fennmaradásához. Aligha kétséges azonban, hogy távozása az élők sorából erősen kihatott a későbbi személyi döntésekre, s általánosságban a Teleki Pál halálát követő időszakra.

Az iróniára és markánsabb kritikai hangra hajlamos jeles emlékíró, Szegedy-Maszák Aladár megállapította: „Csáky tehetségéhez szó sem férhet”. A derékba tört pálya utolsó, igen látványos momentumai voltak a második bécsi döntés, a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozás, végül pedig a magyar–jugoszláv barátsági (a történelmi emlékezetben örök barátsági) szerződés belgrádi aláírása. Csáky – Telekivel egy húron pendülve – híve volt annak, hogy Jugoszláviával együtt kissé ellensúlyozzák a délkelet-európai német hegemóniát, mely végül olyan tragikus dilemmát vont maga után. Halála után reprezentatív album készült belgrádi látogatásáról, melyről joggal hihetjük, hogy kevesen helyeztek már íróasztaluk látható helyére.

Csáky István 1941. január 27-án a hajnali órákban halt meg a korszakban nagy hírnévnek örvendő sebész, Verebély Tibor magánklinikáján. Tevékenysége és miniszteri működése feltétlenül igényt tarthat az utókor figyelmére.

Joó András

Kép forrása: Wikipédia