Épp 75 éve annak, hogy a trianoni országterületen visszamaradt, a nemzetiségi érdekérvényesítés radikalizmusa tekintetében voltaképp erősen megosztott németek hangosabb irányzata (a Volksbund) vezetőjének felelősségre vonásával párhuzamosan, a kemény téli hidegben kezdetét vette a hazai németek – kollektív büntetés gyanánt felfogott – kitelepítése. Basch Ferencet 1946. január 18-án ítélte halálra a Budapesti Népbíróság, január 19-én pedig – a budaörsi németekkel – már az első transzport is útnak indult. Az elűzés/kitelepítés országos kontextusát a hazai történettudomány alapos vizsgálatok alá vetette már, és főbb vonalaiban meglehetősen jól ismeri. Az utóbbi időben örvendetesen gyarapodó helytörténeti kutatások ugyanakkor azt a tendenciát erősítik, miszerint a figyelem a makroszint helyett egyre inkább a mikroszint, a lokalitás tanulmányozása irányába fordul. Különösen érdekes probléma e tekintetben a korabeli „svábkérdésnek” a helyi véleményformáló körök, különösképp a sajtó általi megítélése.

Idehaza a front átvonulásával a politika alakítása a Függetlenségi Frontban tömörült pártok kezébe került. A nemzetiségi kérdés kapcsán – minket most szűkebben ez érdekel – demokratikus elveket, s az erősen németellenes hangulatban legalább valamelyest méltányos elbánást csak a kisgazdák, a szocdemek és a polgári demokraták hangoztattak, nyilván összefüggésben azzal, hogy az érintett nemzetiségi társadalom paraszti, munkás, illetve értelmiségi rétegei jórészt épp az ő politikai bázisukat gyarapították. Két másik szövetségesük közül a népi írók által fémjelzett parasztpárt (hangos türelmetlenséggel párosulva) csakis a magyar etnikum védelmére, sőt „helyzetbe hozására” koncentrált, a hazai németséghez pedig nem is palástolt gyűlölettel viszonyult, míg a kommunisták egyértelműen a szovjet nemzetiségpolitikai szemlélet talajára helyezkedtek, s adaptálták azt a gyakorlatot, hogy a Szovjetunióban egyes népcsoportok egészével szemben támasztottak kollektív felelősséget, így azok – bűnössé nyilvánítva – védtelenek voltak az atrocitásokkal szemben. Az országos sajtó e képet tükrözte vissza: a svábokkal szembeni türelmetlenség és uszítás dominanciája mellett mértékletesebb és a differenciált felelősségre vonásra figyelmeztető hangok is megjelentek.

Hajlamosak lehetnénk e tendenciát a vidéki sajtó vonatkozásában is érvényesnek tekinteni. Ám a megyei lapok alapján az országos sajtó hangjait némiképp árnyaló kép bontakozik ki. Az a nézet, miszerint a kommunista párt és a parasztpárt alapvetően uszító és a radikális megoldást szorgalmazó hangulatkeltése ellenében a szociáldemokraták, a kisgazdák és a polgári demokraták hangneme igazából mérséklő hatást fejtett ki, megyei szinten megdől. Intézetünk 2018-as Évkönyve például épp egy a kitelepítések megindulásának, a közhangulat előkészítésének és az együttérzés helyett a részvétlenség kialakításának fázisát illusztráló Veszprém megyei sajtóképet közölt annak bizonyítására, hogy a nemzetiségpolitikai tekintetben országos szinten mérsékeltebb politikai pártok helyi szervezeteinek megnyilatkozásai csöppet sem budapesti pártközpontjaik törekvéseihez igazodtak.

Az 1945 májusában elinduló Veszprémi Népújság – mely kezdetben a Függetlenségi Frontban tömörülő pártok közös orgánuma volt, ám az ősz folyamán teljesen kommunista szócsővé alakult – már a nyár elején világossá teszi, hogy a külső mellett a belső német ellenséggel való leszámolás is elengedhetetlen: csak akkor nyer elégtételt a „vérig sértett magyar nemzet”, ha nem késlekedik az intézkedés „ama németnyelvű magyar állampolgárok ellen, akik az elmúlt bűnös korszakban oly sokat vétkeztek Magyarország ellen és hozzájárultak a nemzet katasztrófájához”. (Internálják a Magyarországon élő német állampolgárokat. Veszprémi Népújság, 1945. június 9. 1.) Ezzel párhuzamosan a svábellenes hangulatot (nyilván a közelgő választások pártpolitikai kontextusában) a svábok védelmezőire is igyekeztek kiterjeszteni, így a lap őszi számai szabályos boszorkányüldözésbe kezdtek egy zirci járásbeli kisgazda választási nagygyűlésen elhangzott kijelentés miatt, ahol állítólag „csavargó magyarokról” beszéltek, akik most el akarják venni „a becsületes svábok” földjeit.

A hisztériakeltésbe – megyei titkára révén – a parasztpárt is beszállt: „Megkérdezem a fajtájuk és nemzetük becsületét féltő magyaroktól: van-e valaki, akinek nem szökik arcába a vér ilyen nyilvánvaló szándékos nemzeti sértés hallatán?” A csavargókat nem a magyarok közt kell keresni. „Csavargók az idegen jött-mentek, akik nemzetközi szerencselovagokként lézengtek ide […]. Csavargók a kétszáz éve betelepült sváb földönfutók, akik éhezés elől jöttek hazájukból s egy idegen és kizsákmányoló érdek minden jóval ellátta őket a magyar nép rovására, az őslakók rovására. Megkaptak földet, házat, jogot, még macskát is a lakásba, s a színmagyar rétegek uradalmi cselédek, kihasznált páriák maradtak mellettük saját hazájukban.” (Páldy Róbert: Ki a csavargó? Veszprémi Népújság, 1945. október 13. 2.) A cikkek némelyike már-már anakronisztikus módon a 30-as évek letűnt népiségi retorikáját hozza vissza, azt, amellyel „[…] magyar íróknak, Illyés Gyuláéknak, Kovács Imrééknek kellett megkiáltani a veszélyt, hogy Dunántúl Erdély sorsán!” S mivel „a terjeszkedő germánság csak kétszáz éve tolakodott be ide”, most „a sors azt a történelmi lehetőséget adta meg nekünk napjainkban, hogy még ez egyszer magyarrá tehetjük Dunántúlt”, (Magyar lesz-e a Dunántúl? Veszprémi Népújság, 1945. december 16. 4.)

1945. december végén a szociáldemokraták is saját megyei orgánumot indítottak. A Veszprémi Népszava már legelső lapszámában fontosnak érezte, hogy beszálljon a svábellenes hangulat szításába. „A sváb telepesek szinte ingyen jutottak hozzá szép vagyonukhoz, gazdag földjeikhez. Ez volt Magyarország nemzeti ajándéka az ő számukra! S mi volt az ő köszönetük érte? – A Volksbund! A Volksbund, amely el akarta szakítani a szép és gazdag Dunántúlt Magyarországtól. A Volksbund, amely szét akarta osztani a magyarok és a magyarsághoz hű svábok birtokait saját tagjai és a Németországból érkező »új földesurak« között. A Volksbund, amely ki akart bennünket magyarokat szórni az ősi Pannóniából!” Igazuk lehet – gúnyolódik a lap ­– a „szegény volksbundisták” védelmezőinek: „Nem akartak ők semmi rosszat! Hogy megszegték az állampolgári hűséget? […] Hogy azt kiáltották magasra lendített kézzel: »Ein Volk, ein Reich, ein Führer?« S hogy: »Heil Hitlerrel« köszöntek? Ez csak nem bűn? Hogy közben az ő istenített Hitlerük és azok németbarát csatlósai vérbe, gyászba és romba döntötték az országot? Ártatlanok ők, mint a ma született bárány! […] Nem, nem szabad őket bántani! Maradjanak csak itt továbbra is, dolgozzanak földjeiken és az ország romlásán, neveljék gyermekeiket ezután is jó germán szellemben, lepjék el a jövőben is a tisztviselői, ügyvédi, orvosi, mérnöki stb. állásokat, hogy sikerrel vezethessék ezt a nemzetet immár az ő fiaik új, végzetes katasztrófák felé.” (Azok a szegény volksbundisták! Veszprémi Népszava, 1945. december 30. 2–3.)

A megye lappiacára a többi párt orgánumához képest jókora késéssel (1946. március 20-án) megérkező kisgazdapárti lap, a Veszprémi Kis Újság – állandó belpolitikai nyomásnak és a „svábmentő akciók” bélyegének kitéve – a könnyebb ellenállás felé mozdult el: alkalmazkodni kényszerült a svábkérdés kapcsán a passzátszelet fújó pártok konszenzusához. „Apáink még régen sváb telepeseket hoztak az ősi földre. Akkor nem tudhatták, de ma már világos: erősen vétkeztek. […] Őseink hibáját orvosoljuk, amikor vendégeinket visszatelepítjük oda, ahonnan jöttek, német földre. […] Komoly nyeresége ez az elvesztett háborúnak és örömmel kell eltöltsön minden magyart. […] Nem sajnáljuk tehát, hogy végre itt hagynak. Vendégszeretettel fogadták [őket] apáink, de mi meggyőződtünk: visszaéltek a vendégjoggal és csaknem kiszorítottak saját hazánkból. Aki még ma sem látja ezt, aki még ma sincs tisztában a »svábság szerepével Magyarországon«, amikor következményének átkában sínylődünk, és megsiratja a távozókat, fogadja meg a jó tanácsot: tartson velük! Mi őket sem fogjuk megsiratni. Igaz, kevesen vagyunk: ám legyünk még kevesebben, – de mind igaz magyarok!” (Jó tanács néhány könnyezőnek. Veszprémi Kis Újság, 1946. május 30. 3.)

E cikkel a kisgazdák megyei pártlapja is „megérkezett” az általános irányvonalhoz. 1946 tavaszára az atrocitásokban közvetlenül nem érintett Veszprém megyei újságolvasók is értesülhettek a svábok elüldözésének országos nyitányáról, majd a megyei transzportok megindulásáról is, a megyeszékhely lapjai pedig ettől kezdve egyre irritálóbb hangnemet ütöttek meg a védtelen és kiszolgáltatott németajkú lakosság eltávolításával, mentesítésével, esetleges bujkálásával vagy visszaszökésével kapcsolatos bármely információ tálalásakor. A különböző pártkötődésű lapok közös nevezőre jutottak abban, hogy a svábok eltávolításával a magyarság számára egy új, „vértelen honfoglalás” lehetősége nyílik meg.

 

Oroszné Takács Katalin–Orosz László

Kép: © Szalma Katalin