1922. február 6-án a római katolikus világegyháznak és Rómának új pápája lett: XI. Piusz (Achille Ratti) (Desio, Lombardia, 1857. május 31.– Róma, 1939. február 10.). A nehéz történelmi korszakban regnáló egyházfő pontifikátusát a tudomány támogatásának és az erkölcs fontossága hirdetésének szentelte.

Élete és munkássága

1879. december 20-án pappá szentelték. Rómában a Gregoriana Egyetemen tanult tovább, teológia és egyházjogi doktorként 1882-ben a milánói szeminárium tanára, 1888-ban a milánói Ambrosiana könyvtár könyvtárosa, 1907-ben igazgatója lett. Tudományos munkássága mellett lelkipásztorként is dolgozott, a Milánóban élő németek között is tevékenykedett, karitatív személyként számukra alapította az első német leányotthont. A pápa Rómába hívta, hamarosan a Vatikáni Könyvtár helyettes igazgatója, 1914-ben igazgatója. 1918-tól diplomáciai küldetésben apostoli vizitátor, 1919-ben nuncius Lengyelországban. 1921 márciusában milánói érsek, 1921 júniusában kapta meg a bíborosi kalapot.

Külpolitikája

Az I. világháború után konkordátumok sorával rendezte az Egyház kapcsolatait: 1922. november 3-án Lettországgal, 1924. március 29-én Bajorországgal, 1925. február 10-én Lengyelországgal, 1927. május 10-én Romániával, szeptember 27-én Litvániával, 1929. május 5-én Olaszországgal, június 14-én Poroszországgal, 1932. október 12-én Badennel, 1933. május 5-én Ausztriával, július 20-án Németországgal. Az 1935-ben kötött jugoszláviai konkordátumot nem ratifikálták. Csak egyezményt (modus vivendi) tudott kötni 1928-ban Csehszlovákiával, Franciaországgal és Portugáliával, 1937-ben Ecuadorral.

Enciklikái

Az 1917-es oroszországi események, a Nyugat-Európában egymást követő forradalmi hullámok – amelyekben a szociáldemokraták mellett az ekkor már megerősödött kommunista pártoknak is jelentős szerepük volt –, majd az 1929–33-as gazdasági világválság kataklizmája enciklikák kiadására késztette XI. Piust. Közülük az 1922-es Ubi arcano Dei consilio, majd az 1932-es Quadragesimo anno kezdetű a legjelentősebb. Ez utóbbi körlevél fontosságát az is növelte, hogy a Rerum Novarum 40. évfordulóján, mintegy annak megújításaként körvonalazta a katolikus egyházfőnek a 20. század legfontosabb társadalmi, politikai kérdéseiről alkotott véleményét. A körlevél első és második fejezete a Rerum Novarum alaptételeit részletezi. A harmadik fejezetben szól a XIII. Leó óta lezajlott változásokról: „[...] amikor a tőke a bérmunkásokat azzal a céllal fogadja szolgálatába, hogy az egész vállalkozást és termelést egyoldalúlag a saját törvénye és haszna szerint vezesse, nem tekintve sem a munkások emberi méltóságát, sem a gazdaság szociális vonatkozásait, sem a közjót és a társadalmi igazságosság követelményeit [...]. A fölhalmozott gazdasági hatalom harcra vezet, mégpedig hármas harcra: először a hatalomért a gazdasági téren: másodszor a hatalomért az állam felett, amely maga is mint hatalmi tényező érvényesülni akar a gazdasági érdekellentétekben; harmadszor harcra a különböző államok között [...].”

A levont konklúziók az egyházfő racionalitását, valóságérzékét igazolják. Az „orvoslat”: a tőke és a munka szabályozása, az igazságosság a keresztény szeretet mértékével. Ez a Rerum Novarum megoldási javaslata. A munkásmozgalomban bekövetkezett radikalizálódást, balratolódást a Szentszék elutasította, mert az a „legélesebb osztályharcot”, a „magántulajdon teljes eltörlését” hirdeti. Ez pedig fenyegető, szörnyű” veszedelmet, az „erőszakos és véres fölforgatók törekvéseinek elterjedését” jelenti az egész világon. „Vallásos szocializmus, keresztény szocializmus [...] ellentmondások. Ugyanezért jó katolikusnak és ilyen értelemben szocialistának lenni nem lehet.”

1937. március 14-én Mit brennender Sorge körlevelében elítélte a konkordátum sorozatos megszegését és a nemzetiszocializmus pogány tanítását és eljárásait. E körlevelét minden német templomban fölolvastatta. 1937. március 19-én a Divini Redemptoris enciklikában az ateista kommunizmust bélyegezte meg.

 

Bertalan Péter

Kép forrása: Vatican News