Harminc évvel ezelőtt, 1991. február 7-én Vlagyimir Krjucskov (1924–2007) tábornok, a szovjet titkosszolgálat, a KGB elnöke egy titkos memorandumot adott át Mihail Gorbacsovnak, az SZKP főtitkárának és a Szovjetunió elnökének. Az ország politikai helyzetéről címet viselő dokumentumban a szovjet titkosszolgálat feje a tömegtájékoztatási eszközök feletti állami kontroll megerősítését és a reformerők visszaszorítását követelte, s arra szólította fel a szovjet pártvezetőt, hogy állítsa le a demokratikus átalakítást, vagyis lényegében véve törölje el a peresztrojka minden addigi vívmányát. Mint ahogy azt a későbbi események megmutatták, ezt a deklarációt nem csupán egy olyan ultimátumként lehet értelmezni, amely az 1985 előtti állapotokhoz való visszatérést foglalta programba, hanem a Gorbacsov politikai jövőjére árnyékot vető fenyegetésként is.

A memorandum keletkezéstörténetéből három körülményt kell kiemelni.

Krjucskov memorandumának zárógondolata az volt, hogy az állam integritását veszélyeztető tényezők, az egyre mélyülő gazdasági és társadalmi krízis, valamint a Szovjetuniót vezető politikai elit és az SZKP iránt táplált bizalom drámai csökkenése minden bizonnyal elkerülhetetlenné teszik majd azt, hogy rendkívüli intézkedések révén „új struktúrákat” hozzanak létre az országban. Egy ilyen lépés lehetővé tenné, hogy az államelnök közvetlenül a néphez forduljon, és a népi egységre támaszkodva megőrizzék a Szovjetunió integritását és a társadalmi rendet. A KGB elnöke lényegében nem mást javasolt, mint a rendkívüli állapot bevezetését az ország egész területén. Ez nem volt jogalap nélküli elképzelés. A Szovjetunió Legfelső Tanácsa ugyanis 1990. április 3-án, főként a súlyosbodó kaukázusi etnikai konfliktusokra reagálva egy törvényt hozott a rendkívüli állapot bevezetésének jogi kereteiről. A jogszabály írásunk szempontjából legfontosabb posztulátumát a második cikkely foglalta magában, amely a Szovjetunió elnökének, azaz Gorbacsovnak a jogkörévé tette, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén az egyes tagköztársaságok területén elrendelje a rendkívüli állapot bevezetését. Az ország egész területén elrendelendő rendkívüli állapotról végső soron a Szovjetunió Legfelső Tanácsa volt hivatott dönteni, de e tekintetben is maradtak kompetenciái Gorbacsovnak.  

A második fontos tényező, hogy 1991. január 12–13-án a Kreml a KGB által kivitelezett operatív akció keretében sikertelen kísérletet tett arra, hogy megdöntse a legitim módon megválasztott litván törvényhozást és kormányt. Noha a KGB műveleti egységei megszállták Litvánia és az ország fővárosa, Vilnius stratégiai pontjait, nem sikerült hatalomra juttatniuk a döntően orosz ajkú etnikum által támogatott kommunista hatalmi centrumot, ráadásul az akció a halálos áldozatai és több száz sebesültje miatt óriási nemzetközi felháborodást keltett, ami megtépázta Gorbacsov tekintélyét. Mivel a Litván SZSZK volt a Szovjetunió első tagköztársasága, amely – 1990. március 11-én – proklamálta a függetlenségét, a sikertelen puccs lélektani előnyhöz juttatta a Szovjetunió szuverenista erőit, újabb lökést adott az ország dezintegrációjának, felgyorsította a balti és a kaukázusi államok, továbbá Moldávia és Ukrajna – változó ütemű – függetlenedési folyamatát.

Mindezek ellenére Gorbacsov számára még mindig nyitva állt egy kiskapu arra, hogy a Szovjetunió egyben maradjon, és az ország integritásának a megőrzése az ő nevével forrjon össze. 1990. december 24-én ugyanis, a Szovjetunió Népi Küldötteinek IV. Kongresszusán név szerinti szavazással elfogadtak egy határozatot arról, hogy szükség van a Szovjetunió megőrzésére, új formában, egyenrangú és szuverén köztársaságok megújított föderációjának a keretében. Ugyanezen a napon Gorbacsov rendkívül erélyesen állt elő azzal a javaslattal, hogy tartsanak egy általános népszavazást a Szovjetunió megújult szövetségi struktúrában történő megőrzéséről. December 27-én a népi küldöttek megszavazták az össznépi referendum megtartására vonatkozó törvényt, aminek napjául a Szovjetunió Legfelső Tanácsa – három nappal a litvániai puccs kudarca után, 1991. január 16-án – 1991. március 17-ét jelölte ki. A népszavazás esetleges sikere elvileg Gorbacsov hatalmi pozícióit konzerválta volna, s a reformpolitika folytatásának esélyét villantotta volna fel úgy, hogy közben a pártfőtitkár-államelnök presztízse ne csökkenjen az unió egyben tartásában érdekelt centralista erők körében sem.  

Mivel tudható, hogy Krjucskov minden nap személyesen beszámolt Gorbacsovnak a KGB operatív, hírszerzési tevékenységéről, s minden esetben átadta neki egy zárt dossziéban az országban uralkodó hangulatról készített, és kizárólag a pártfőtitkár személyes tájékoztatását szolgáló úgynevezett „különjelentéseket” (oroszul: szpecszoobscsenyie), sokan már önmagában véve azt a tényt is szokatlannak tartják, hogy egy, az ország politikai jövőjét érintő, nyílt ultimátumként értelmezhető memorandummal fordult hozzá. A memorandum összeállításának logikus magyarázata az lehet, hogy ezzel a KGB elnöke lényegében véve válaszút elé állította Gorbacsovot. A KGB-apparátusán belül felülreprezentált ultrakonzervatív és radikális uniópárti erők szempontjából teljesen mindegy volt, hogy a népszavazás esetleges fiaskója Gorbacsovval vagy nélküle következik be, a Szovjetuniót az eredeti formájában kívánták fenntartani, nem akartak semmilyen kockázatot vállalni. Erre a kialakult helyzetben egyetlen eszköz bizonyult volna alkalmasnak, amely – legalább látszólag – az alkotmányos rend keretein belül maradt volna: a rendkívüli állapot bevezetése az egész ország területén.

Sokan az államelnök-pártfőtitkár hibájául róják fel, hogy kezdeményező szerepet vállalt a reformjait fékező pártapparátus szétverésében, ám ezzel meggyengítette az egyetlen központosító erőt, a Kreml korlátlan és vitathatatlan hatalmának biztosítékát is, amelyre a radikális szuverenistákkal szembeni küzdelmében támaszkodhatott volna. Gorbacsov nyilván úgy látta, hogy a népszavazás megtartásával kevesebbet kockáztat, mint a rendkívüli állapot bevezetésével. Mindezek figyelembevételével a referendum végül Gorbacsov szempontjából imponáló – és az utókor felől nézve akár megdöbbentőnek is tekinthető – eredményt hozott: 1991. március 17-én a szavazásra jogosult polgárok 79,5%-a járult az urnákhoz, s közülük 76,4% voksolt az államszövetség fenntartása mellett a megújítandó, decentralizált strukturális keretekben. Noha március 21-én a Szovjetunió Legfelső Tanácsa elrendelte az új szövetségi szerződés kidolgozására irányuló alkotmányozási folyamat megkezdését, a népszavazás „össz-szövetségi” legitimitását erősen megkérdőjelezte, hogy a referendumon Litvánia, Lettország, Észtország, Grúzia, Örményország és Moldávia lakosainak túlnyomó többsége nem vett részt. Ezen országok törvényhozó testületei nem is engedélyezték annak megtartását, így szinte csak az ezekben az országokban élő orosz ajkú lakosság tartotta kötelességének, hogy nem hivatalos keretek között kinyilvánítsa a véleményét. Figyelmeztető jel volt az is, hogy az „igen” mellett a legkevesebben – az urnákhoz járulók 70,2%-a – Ukrajnában tették le voksukat.

A későbbi folyamatok felől nézve megállapítható, hogy a népszavazás csak arra volt jó, hogy a litvániai puccs utáni politikai patthelyzetbe még egy kis erőt leheljen. Ezt a patthelyzetet súlyosbította az is, hogy 1991. június 12-én, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban megtartott elnökválasztáson az OSZFSZK elnökéül Borisz Jelcint (1931–2007) választották meg. Azt a politikust, akivel szemben Krjucskov könyörtelen leszámolást követelt Gorbacsovtól. Noha Jelcin „mindössze” a szavazatok 57,3%-át nyerte el, az SZKP jelöltje, Gorbacsov egyik bizalmasa, Nyikolaj Rizskov szovjet ex-miniszterelnök a saját 16,8%-ával messze elmaradt mögötte, s mivel az OSZFSZK történelmében ez volt az első közvetlen államivezető-választás (elnökválasztás), a pártnómenklatúra lebontásával kampányoló Jelcin óriási népszerűségre tett szert. Jelcin immáron egy de facto és – az alkotmányozási folyamat menetrendje szerint – egy de jure szuverén állam elnökeként léphetett fel a már csak de jure létező Szovjetunió elnökével szemben.

A KGB és annak apparátusa nem maradt a két tűz közé szorult, a radikális szuverenista reformerek és az ultrakonzervatív, de uniópárti erők között lavírozó Gorbacsov adósa. Mivel nem tudták rákényszeríteni őt arra, hogy az alkotmány biztosította keretek között vezesse be a rendkívüli állapotot, alkotmányellenes eszközökhöz folyamodtak. Augusztus 19-én – egy nappal az 1991 tavaszi-nyári úgynevezett „novo-ogarjovói folyamat” munkarendjének részeként kidolgozott, a Szuverén Köztársaságok Szövetsége szövetségi szerződésének aláírására kijelölt nap előtt – államcsínyt hajtottak végre. A puccs végrehajtásában oroszlánrészt vállalt a Vlagyimir Krjucskov körül tömörülő, és 1991. augusztus 7-e és 15-e között formálódó ellenhatalmi szerv, az úgynevezett Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (oroszul: GKCSP). A GKCSP augusztus 19-én – az 1990. április 3-i törvényre hivatkozva – három rendeletet adott ki: egyet a rendkívüli állapot bevezetéséről a Szovjetunió egész területén, egyet az egyes sajtótermékek megjelenésének korlátozásáról, egyet pedig a rendkívüli állapot bevezetéséről Moszkva városában.

Mint tudjuk, a radikális szovjet konzervatívok, a radikális orosz reformerek, és a kettejük között egyensúlyozó Gorbacsov-párti reformer, de unionista erők közül a másodikok lettek a nevető harmadikok. Nem igaz, hogy nincs létjogosultsága a történelemben a „mi lett volna, ha”-típusú kérdésnek. Egy történész feltehet ilyen kérdést, csak nem tud rá válaszolni.

Mi lett volna, ha Gorbacsov „hallgat az okos szóra”, és már február 7-ét követően gondoskodik arról, hogy a Legfelső Tanács elrendelje a szükségállapotot a Szovjetunió egész területén?

Seres Attila

Kép forrása: yandex.ru