Megfigyelései során Sauvageot mindig igyekszik a látottakat összevetni valamelyik másik országban, elsősorban a hazájában, Franciaországban szerzett tapasztalataival. Magyarországi tartózkodásának vége felé mélyen felháborítja az egyik budapesti kávéház pincérének antiszemita megnyilvánulása, ugyanakkor visszaemlékezéseiben nem mulasztja el megjegyezni: „Hogy is tudhattam volna én akkor, hogy egy napon ugyanilyen jelenetek játszódhatnak majd le abban a Franciaországban is, mely az emberi és állampolgári jogok fellegvárának mondta magát.” Az első negatív élmények, benyomások dacára intenzíven, napi több mint tízórás munkával tanulja a magyar nyelvet, és tanítványai javaslatára beleveti magát a magyar irodalom olvasásába is. Petőfi csalódást okoz neki: „Időszerűtlen volt számomra.” De az a Szabó Dezső sem hozza lázba, akiért pedig Sauvageot tanítványai bolondulásig rajonganak: nyelvezetét nem találja igazán eredetinek, a nagy nyugati irodalmak hatását ismeri fel benne. Ady, különösen az Új versek viszont életre szólóan lenyűgözik. „Számomra nemcsak szépirodalmi mestermű ez, hanem sokkal több annál, breviárium, melynek sorait mindig újra olvassa az ember, hogy visszhangra, jeladásra leljen, egy hangra, mely arra késztet, hogy újra talpra álljunk és folytassuk a harcot.” Adyban véli felfedezni a magyar modernséget és azt a sajátosan magyar valamit, ami számára együttérzést, melegséggel, csodálattal átszőtt érzelmeket vált ki. A költőn keresztül válnak számára világossá a magyar költészet, a magyar nemzettudat alapmotívumai, toposzai: az elszigeteltség, a magányosság, az igazságtalan sérelem, a fenyegetettség, a balsorssal szembeni küzdelem alapélménye. „Most láttam meg, hogy a magyarok nem érzik magukat biztonságban ebben az Európában, amely ellenséges hozzájuk, vagy legjobb esetben tudomásul sem veszi őket. Betolakodók maradtak, mióta csak 896-ban átlépték a Vereckei-hágót. […] Szorongásuk érthető, de bátorságukat csak csodálni lehet.”

Sauvageot nem a hasonlót, hanem a markánsan különbözőt keresi. Babitsot kiváló költőnek tartja, mégsem tekinti igazán izgalmasnak, miként Kosztolányi írásait sem, jóllehet az Édes Anna szerzőjének nyelvezetéről, stilisztikai teljesítményéről elragadtatással ír. Mikszáth prózáját viszont már nemcsak jónak, de különlegesnek is találja: „Ezúttal Magyarországon voltam, nem pedig holmi francia irodalmi szalonban.” És Móriczot olvasva is, „akinek nyelvéből árad a magyar föld illata”, valami összetéveszthetetlenül magyarra bukkan.   

A francia nyelvész apránként, szívós munkával fedezi fel, fáradhatatlanul analógiák után kutatva, hogy a magyar nemzet- és szellemfejlődésben a nyelv, az irodalom, ezen belül is a költészet, a protestantizmus szerepe mennyire más hangsúlyokra tesz szert, mint például a francia szellemfejlődésben. Nemcsak a műfordítás, a lefordított mű sajátosan magyar értelmezésére csodálkozik rá, de elgondolkodik azon is, hogy a magyar és a francia műveltségeszmény között markáns különbségek fedezhetők fel. Meglepődve állapítja meg, hogy az ő személyes műveltségeszménye a sokoldalúságot, a „végtelenre nyíló tekintetet” hangsúlyozó magyar ideálhoz sokkal közelebb áll, mint a franciához.

Ám minél több ismeretet szerez a magyarokról, annál nehezebbnek tűnik a sajátosan magyar jelleg megragadása. „Ha ön az egzotikumot látja a magyarság sajátos jellemzőjének, igaza van, de akkor azt is el kell fogadnia, hogy az igazi Magyarország éppen ez az elmaradott ország, ahol ön is olyan rosszul érzi magát. Ezt kívánná nekünk?” – mutat rá az ellentmondásra Horváth János irodalomtörténész a magyar társadalom modernizációjáról szóló egyik értelmiségi vita során.

Sauvageot-t zavarba hozza a magyarok Kelet-kultusza is, miközben azt látja, hogy a Nyugathoz igazodnak, a nyugati mintáknak igyekeznek megfelelni. Arra a felismerésre jut, hogy miként a magyar társadalom, úgy a magyar szellem, identitás is összetetten többrétegű: „Tévedtem, mikor mindenekelőtt valamiféle keleties egzotikum nyomai után kutattam. A dolgok sokkal bonyolultabbak ennél. A nemzet, amellyel együtt éltem, három elemből tevődött össze: a finnugorból, a törökből és a rómaiból.”

Hammerstein Judit