A memoár külön erénye a hivatalos, illetve a kulturális magyar–francia kapcsolatok különböző rétegeinek bemutatása. Minderről a szerző ugyanis sokkal többet tud, mint amire a pozíciójából következtetni lehet. Sauvageot Budapesten nemcsak kiválóan megtanul magyarul, de kiterjedt magyar értelmiségi kapcsolatainak, nyitottságának köszönhetően olyan átfogó és differenciált ismeretekre tesz szert a magyar viszonyokról, amelyeket az új francia követ, Louis de Vienne is nélkülözhetetlennek ítél, különösen, amikor elbizonytalanodik bizonyos értesülések valóságtartalmát illetően. Sauvageot egyfajta informális tanácsadójaként, a követi jelentések alkalmi megfogalmazójaként közvetlen rálátást szerez a francia kormány Magyarország-politikájának aktualitásaira.

Megállapítja, hogy a két ország közötti viszonyt a kölcsönös gyanakvás, bizalmatlanság, az egymás gyakori félreismerése, a kölcsönös tájékozatlanság jellemzi. Éles kritikával illeti hazáját is, amikor leírja, hogy a nemcsak magyarul nem, de gyakorta semmilyen idegen nyelven nem beszélő francia diplomaták - akik mellesleg büntetésként, szinte száműzetésként élik meg budapesti kiküldetésüket –, nem képesek autentikus, a valóságnak megfelelő információkat beszerezni Magyarországról. Ráadásul a francia külpolitika ezt sokáig tudatosan nem is ambicionálta: az országot egyoldalúan a kisantant államok szemüvegén át, kizárólagosan az ő szempontjaik, érdekeik figyelembevételével szemlélte.

A francia hivatalos magatartást nem egyszer bornírtságtól sem mentes fölényes távolságtartás jellemezte, amit szemléletesen fejez ki a francia külügyminisztérium Sauvageot-nak szóló levele, amelyben a francia lektor azonnali hazarendelését helyezik kilátásba. Az indulatos reakciót az váltja ki, hogy a Magyar Nyelvészek Társaságának felkérésére a francia tudós részt vesz egy konferencián, ám a hallgatóság szerény franciatudására tekintettel udvariasságból nem francia, hanem német nyelven tartja meg előadását.

Sauvageot-nak lépten-nyomon az a benyomása, mintha otthonról azt várnák el tőle, ne nagyon barátkozzon a magyarokkal. Ady költészetéről írt doktori dolgozata, valamint a közreműködésével hároméves, kitartó munka eredményeként elkészült francia–magyar nagyszótár elutasító franciaországi fogadtatása egyaránt azt sugallják számára, „mintha bűn lenne, tiltott dolog lenne Magyarországgal foglalkozni.”

Franciaország és Magyarország külpolitikai célkitűzései valóban nehezen voltak összeegyeztethetőek: Franciaország az első világháborút lezáró béke-, illetve a saját maga által kiépített szövetségi rendszer fenntartásában, Magyarország pedig annak megváltoztatásában, revíziójában volt érdekelt. A szerző mégis úgy látja, elhibázott a francia Közép-Európa-politika, amely a térséget fenntartás nélkül a románok, csehek, illetve kisebb részben a szerbek akaratának szolgáltatja ki.   

Több ízben is kitér arra, hogy a magyar kultúra megismertetése a francia közönséggel a kétoldalú hivatalos kapcsolatok aktuális helyzetétől függetlenül is gyakorlatilag reménytelen vállalkozás. Magyar irodalmi művet ugyanis szinte lehetetlen kiadni Franciaországban, mivel a francia közönségben semmilyen érdeklődést nem vált ki az, ami a francia határokon kívül íródott. A visszhangtalanság, a méltánytalanság érzete nemcsak Kosztolányit, Karinthyt és Heltait bántotta mélyen, de Sauvageot-t is, aki ennek ellenére sem adja fel, hogy magyar irodalmi alkotások franciaországi tolmácsolója, népszerűsítője legyen. A francia közeg gőgös önmagába zártságának, közönyének tudja be, hogy Franciaország az első világháború idején a francia szellem olyan odaadó szerelmeseivel és lelkes terjesztőivel, mint Kuncz Aladár nemcsak méltánytalanul, hanem kifejezetten otrombán bánt. „Mártíriumuk szégyen ránk, de vigasz is olyankor, amikor kétség fog el bennünket: mit is jelenthetünk a világnak” – állapítja meg.

Ám Sauvageot nem mulasztja el kifejteni, hogy a francia–magyar kapcsolatok állapota Magyarország hozzáállásából is logikusan következett. A magyar közvélemény és a hivatalos politika Franciaországot okolta a trianoni békekötésért, illetve az akkori francia miniszterelnököt, Clemenceau-t hibáztatta azért, hogy kiszolgáltatta Magyarországot a románoknak, a cseheknek és a szerbeknek. Megállapítása szerint a magyar híradások Franciaországról szintén elfogultak voltak, mindig egyoldalúan a negatívumokat igyekeztek kidomborítani. A magyarok pusztán a magyar tudósításokból értesültek a francia eseményekről, így ismereteik torzak, hiányosak voltak, könnyedén a francia társadalmi és szellemi viszonyok félreértéséhez vezettek. E nélkül aligha kerülhetett volna sor 1925-ben a Sauvageot által az infantilizmus és a felelőtlenség netovábbjaként minősített, Magyarország számára súlyos presztízsveszteséggel járó úgynevezett frankhamisítási botrányra, vagy a magyar kormány által a francia politika, a jobboldali francia értelmiség Magyarország-képének pozitív befolyásolására szánt – nemegyszer ügyetlen, és célt tévesztett – propagandafogásokra.    

Sauvageot olyan kitartóan igyekszik megismerni, megérteni a magyarokat, hogy végül egyre több lelki hasonlóságot, rokonságot vél felfedezni önmaga és a magyarok között.  Így jut el a szerző a kezdeti ellenszenvtől – a fejezetcímeket idézve – „kísértetországtól”, az „érdekházasságon” át, a „vonzások és választásokig”, azaz az érzelmi azonosulásig, a mély rokonszenvig.

A szerző által képviselt attitűd, amelyben a lelkes francia hazafiság jól megfér a kritikus, ám nagyon érzelmes magyarbarátsággal, a francia–magyar kapcsolatok jobbításáért való kitartó tenni akarással párosult. Ez pedig ritkaságszámba ment akkoriban, hiszen ennek sem a francia, sem a magyar hivatalos közeg nem nagyon kedvezett, olyannyira nem, hogy Sauvageot leírása szerint budapesti tartózkodása végére mindkettő számára gyanús figurává vált.  

A kötet zárásaként a szerző érzelmes oldalakat szán a magyar szellem különösségének, vonzerejének. Már-már idealisztikus képet rajzol az általa meghatározónak tekintett, szerethető magyar karakterjegyekről: a magyar szeméremről, a zárkózottságról, a lovagias, romantikus érzelmek tiszteletéről. Sauvageot a magyar hazaszeretet, a magyar írók, művészek nyelvvel, nemzettel kapcsolatos sajátosan magyar szerepfelfogását, küldetéstudatát is kifejezetten rokonszenvesnek találja.

Lelkes, már-már patetikus megállapításai azért is tűnnek hitelesnek, mert mindeközben teljességgel tisztában van a magyar jellem fogyatékosságaival, kevésbé megnyerő vonásaival, ahogy a korabeli magyar hazafiság, társadalomfejlődés és -szerkezet, valamint társadalmi érintkezés ellenszenves oldalaival is.

A Magyarországi életutam nemcsak élvezetes, de kifejezetten tanulságos, gondolatébresztő olvasmány is. Egy kíváncsi, ugyanakkor nagy empátiával megáldott, okos és éles szemű idegen átfogó pillantása ez a korabeli Magyarországról, s nemcsak a két világháború közötti magyar szellemtörténethez, értelmiségi miliőhöz, társadalmi jelenségekhez szolgál izgalmas adalékokkal, hanem a hivatalos és nem hivatalos francia–magyar kapcsolatrendszerhez, diplomáciatörténethez is. Mindeközben pedig kirajzolódik egy széles, európai horizonttal rendelkező, érzékeny ember szimpatikus arcéle is, egy romantikus lelkületű, ugyanakkor ízig-vérig republikánus, franciaságára rokonszenvesen büszke franciáé.

Hammerstein Judit