Az 1956-os forradalom és szabadságharc ajtót nyitott az általános iskolai hitoktatás számára, amit főképpen vidéken egyre tágabbra igyekeztek kitárni. Ezt a lehetőséget a Kádár kormányzat semmiképpen nem kívánta tovább bővíteni. Ebben a kérdésben azonban a tanárok – közvetlenül a forradalom után – nem kívántak összeveszni a szülőkkel. Joggal érezhették, hogy a párt az egyházellenes kampány frontharcosaiként kezelné őket.

Ám a pedagógustársadalom nem ülhetett nyugodtan a babérjain, miközben a megyei tanácsok művelődési osztályai árgus szemekkel figyelték a hittanra beiratkozók számát. 1958. február 26-án Jász–Nagykun–Szolnok megyéből azt jelentette a megye tanácsi művelődési osztálya, hogy az 1957/58-as tanévben 16 056 általános iskolai tanuló és 157 középiskolai diák, azaz a tankötelesek 26 százaléka jelezte hittanóra-hallgatási szándékát. Ez különösen fájdalmasan érinthette a lelkes tanácsi pártkatonákat, hiszen egy évvel korábban csupán a diákok 10 százaléka, 5984 tanuló szeretett volna vallásos nevelésben részesülni az iskolák tantermeiben. A szolnoki művelődési osztály véleménye szerint ez annak volt köszönhető, hogy sem az igazgatók, sem a nevelők nem foglalkoztak érdemben ezzel a kérdéssel. A helyi pártvezetés azonban ezt a békát nem tudta lenyelni. Mivel jelentési kötelezettségük volt Budapest felé, figyelmeztették a pedagógusokat a kérdés fontosságára; a hittanórák állandó ellenőrzésére kérték az igazgatókat, és kiemelték a „világnézeti” oktatás elsődlegességét.

Zala megyében sem tétlenkedtek. Nem is tehették ezt, ugyanis az 1957/58-as tanévben a tanulók 49 százaléka jelentkezett hittanra. A cél az volt, hogy a beiratkozott gyermekek szülei minél nagyobb százalékban hagyjanak fel csemetéik vallásos nevelésével. A párttagoknak is nehéz volt ez az időszak, ugyanis többen közülük szintén hittanra járatták lányaikat és fiaikat; le kellett beszélni őket erről a szokásukról. Ez nyilván nem ment egyszerűen, hiszen ők is meg akartak felelni a helyi közösségek erkölcsi normáinak, tradícióinak. Ám nehezen lehetett valaki ebben a kérdésben – különösen az 56-os forradalom után – jó kommunista és jó lokálpatrióta is. A „Nagy Testvér” a tanács, vizslató szemei elől nem rejtőzhettek el. A „meggyőző munka” hatásai nem maradtak hasztalanok. A helyi megyei tanács művelődési osztálya örömmel jelenthette Budapestnek: „A párttagok a meggyőző munka hatására már határozottabban lépnek fel. Így Egerváron három párttag öt gyerekét vonta ki a hitoktatásból. Ez a helyzet Nagykutason is, ahol egy kivétellel párttag gyerekét nem járatja hittanra.”

Kevésbé derűsen azt is kénytelen-kelletlen elismerték, hogy a földdel rendelkező parasztság gyermekei körében nem sokat ér a hittanellenes agitáció, ők gyakran hivatkoztak a vallásszabadságra. Ellenben a fiatal szülök fogékonyabbnak bizonyultak az ateista felfogásra. Az ifjabb pártonkívüliek gyakran nem küldték csemetéiket hitoktatásra; hagyták, hogy a falusi agitátor szerepére kárhoztatott tanítók, párttagok erről lebeszéljék őket.

Zala megyében különös figyelemmel kisérték a vallási nevelésben részesült tanulók erkölcseit is. A hittanosok által elkövetett fegyelmi vétségek, vagy a náluk megtalált pornográf irodalmak értékes zsákmánynak bizonyultak; felhasználásuk nem maradhatott el az agitáció során. A gépelt jelentésben taglalt pornográf zsákmány a dokumentumot olvasgató elvtársnak akkora örömöt okozott, hogy tollal gyorsan hozzáfűzte: „Szerencsére hittanra nem jártaknál [Sic!] ilyen papírt nem találtunk.” Hiszi a miskolci vagy ez esetben a zalai pék! – tehetjük hozzá illő forráskritikával, hiszen a kiskamaszoknál csak azt nem találhatott meg egy felkészült tanító, tanár, amit nem akart.

A „felvilágosító” pedagógiai munka természetesen nem állt meg a hittanos kisdiákok fokozott figyelésénél, ennek részét képezték a szülői értekezletek és a családlátogatások is. A diákok elsősorban az osztályfőnöki órákon tájékozódhattak a hittan feleslegességéről. Persze csak akkor, ha erre az osztályfőnök hajlandónak bizonyult. A megyei tanácsok végrehajtó bizottságai elvárták, hogy ezen alkalmakon tegyenek eleget a szülők a világnézeti nevelést megkövetelő kommunista erkölcs parancsának.

Vidéken több központi elvárás nehézségbe ütközött. Minél messzebb volt Budapest, annál rugalmasabban kezelhették az országos ukázokat. Így a zalai jelentés szerint az is előfordult Semjénházán, hogy a helyi párttitkár sokkal inkább a vallást választotta, mint Kádár Jánost. A helyi iskolaigazgató és a plébános vitájában az utóbbi mellé állt.

Voltak olyan tanárok is, akik a forradalom után alig két évvel úgy érezték, hogy az óráikat is teljesen át kell hatnia a materialista szemléletnek. Egy Baranya megyéből származó dokumentumban a mohácsi földrajztanár esetével személtették ennek nehézségeit. A „tanerő” a világ keletkezését magyarázta gimnazistáinak. Addig jól haladt az anyag ismertetésével, ameddig nem akart világnézeti kérdést generálni a tanagyagból. Amikor arra a következtetésre jutott, hogy a világ öröktől való és nem az Isten teremtette, gyakorlatilag összeomlott az órája. A nebulók azonnal a hittankönyveikből vett érvrendszert fordították ellene. Az eset miatt a vallásos lakosság között rossz vélemény alakult ki a túlbuzgó földrajtanárról.

Nem csoda, hogy Baranyában inkább azzal próbálkoztak, hogy „elvonó” foglalkozásokat szerveztek. Olyan úttörőprogramokat iktattak be a hétvégére, amely a hittanra járó gyermekek számára is vonzó volt.

Az agilis fiatal papok természetesen hamar „kapcsoltak”: a lemorzsolódás megakadályozásának érdekében izgalmasabbá, érdekesebbé tették a foglalkozásokat. Folytatásos regényekből olvastak fel, de a baranyai művelődési osztály szerint akadt olyan pap is, aki operaismertetést tartott. Ez persze azt eredményezte, hogy a tanároknak túl kellett volna licitálniuk a papságot; még érdekesebb órákkal kellett volna lekötniük a fiatalokat. Olyasmivel harcoltak e korszakban, amit valójában nem lehetett végérvényesen legyőzni. A rezsim elleni dac éppúgy hozzájárult a vallásos neveléshez, mint a meggyőződés. Budapest pedig túlságosan messze volt ahhoz, hogy mindent befolyásolni tudjon.

 

Rácz János

Kép forrása: Evangelisch.de