Hosszú élete és a politikában eltöltött küzdelmes évtizedek dacára gróf Apponyi Albert mindösszesen kétszer kapott miniszteri bársonyszéket (1906–1910 és 1917–1918 folyamán), mindkét ízben a vallás- és közoktatási tárca irányítását vállalva. Különösen első minisztersége hagyott mély nyomot az utókor emlékezetében, annak alkalmával fogadták el ugyanis a „Lex Apponyi”-ként hírhedté vált (voltaképp három törvényből álló) jogszabályegyüttest, amely elsősorban a hazai nemzetiségek részéről (sok vonatkozásban méltán) sérelmezett rendelkezéseinek köszönhette az élénk nemzetközi visszhangot is kiváltó negatív reputációját. A törvénycsomag intézkedései azonban nemcsak az 1905–1906-os súlyos belpolitikai válság közepette végül csak a főbb célkitűzéseinek feladása árán hatalomra jutó „szövetkezett ellenzék” számára elsőbbséget élvező kérdésben, konkrétan az elemi népiskolákban a magyar nemzeti identitást erősíteni hivatott és a magyar nyelv elsajátításának számokérhetőségét rögzítő rendelkezéseket tartalmaztak, de egyúttal a századelőn megsokasodó modernizációs és szociális kihívásokra is érvényes és korszerű válaszokat kívántak adni (köztük a tanítók anyagi helyzetének és munkakörülményeiknek radikális jobbítása révén).

Ugyan a szélesebb közvélemény jobbára tágabb értelemzési horizont nélkül köti szorosan Apponyi nevéhez az 1907 és 1908-as iskolapolitikai törvényeket, azoknak a kidolgozása azonban hosszú évek óta folyamatban volt már. A kiegyezés idején a nemzetiségek politikai elitjével való modus vivendi kialakításának részeként kialakított hazai iskolapolitikai kereteken (amelyeknek atyja egyértelműen Eötvös József volt, alapját pedig az általa kidolgozott, korszakos jelentőségű 1868-as népiskolai törvényt képezte) ugyanis már az 1870–1880-as évek fordulóján elkezdtek változtatni azzal, hogy előbb a népiskolákban (köztük a szintén a törvény hatálya alá tartozó tanítóképzőkben), majd a középiskolákban is kötelező tárgyá tették az államnyelvnek számító magyar nyelv oktatását, tekintet nélkül az egyes iskolák fenntartóira és tannyelvére, amelyek között az ország demográfiai helyzetéből adódóan természetszerűen nagyon nagy számban voltak nem magyar nyelven oktató tanintézetek. Mivel a statiszikai felmérések azonban még a századfordulón sem igazolták vissza a magyar nyelv iskolai oktatásának eredményességét, ezért a majdani „Lex Apponyi” kifogásolt intézkedései már Apponyi Szabadelvű párti elődjei, különösen Berzeviczy Albert kultuszminisztersége (1903–1905) idején nagyobb részben elő voltak már készítve. Berzeviczy tervezetéből az említett belpolitikai válság miatt – ami nem puszta kormányváltást, hanem a dualizmus létét fenyegető káoszt takart a fennálló politikai berendezkedést tagadó ellenzéki szövetség példátlan győzelmével, és azzal, hogy az uralkodó az említett paktumig nem volt hajlandó a győztesek kormányra jutásába beleegyezni – természetesen nem lehetett már törvény. Még Berzeviczy minisztersége alatt bevezették viszont az új népiskolai tantervet, amely már részletekbe menő aprólékossággal törekedett érvényt szerezni azoknak a hazafias elveknek, amelyek a majdani Lex Apponyi normaszövegeit is erőteljesen áthatották. A kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy az Apponyi-féle törvények legsérelmesebb rendelkezésein aztán hamarosan (igaz nem törvényi, hanem miniszeri rendeletek útján), de több ponton is enyhítettek a következő évtized derekán.

Van azonban egy eddig kevés figyelemre méltatott mellékszála is az Apponyi-féle új népiskolai nemzetiségpolitikának. 1908–1909-ben ugyanis féltucat elemi iskolai történelemtankönyv és történelmi olvasókönyv jelent meg az akkor már széles körben ismert író, publicista és népmesegyűjtő Benedek Elek tollából a nagyobb létszámú hazai nemeztiségek nyelvére lefordított azonos és párhuzamos szövegezéssel, amelynek a megírására személyesen Apponyi Albert kérte fel a szerzőt. A református és szerény anyagi hátterű székely családban született Benedek nemcsak bizalmi embere volt ugyanis a közkedvelt és művelt, 1906 előtt hosszú ideig az ellenzék vezérének számító, öt nyugati világnyelven kiválóan szónokló katolikus arisztokratának, de egy ideig párttársa is, akire élete végéig emberi és politikai példaképeként tekintett. Benedek Elek, dacára annak, hogy sem szakképzett történész nem volt, sem történeti stúdiumokat nem végzett, mégis kivívta magának mind a történészszakma, mind a művelt olvasóközösség elismerését az 1848-as forradalom félévszázados jubileumára időzített impozáns monográfiájával, amely a magyar nép történetét foglalta össze alulnézetből. E munkájában ugyanis kifejezetten arra helyezte a hangsúlyt, hogy a néptömegek politikai emancipációs törekvéseinek bemutatása – a társadalmi konfliktusok tudatosítása ellenére – a szociális megbékélés érdekében és történelmi perspektívába helyezésével az áhított nemzeti egység megszilárdításának ügyét szolgálja. Aktív pedagógiai szakíróként pedig elégedetlen volt a korabeli tankönyvek színvonalával, túlkínálatával és engedélyeztetési gyakorlatával, miközben a történelmi tudás népszerűsítésével elsődleges szerepet szánt a hazai alkotmányos törekvések és a hazafias szellem minél hatékonyabb érvényesítésének. Tankönyvében Benedek Elek ezért markánsan előtérbe helyezte a nemzeti függetlenség, egység és asszimilációs eredmények kérdését, miközben igyekezett úgy fogalmazni, hogy a hazai történelem minden lehetséges fordulópontján a magyarság és a nemzetiségek közötti viszony pozitívumait hangsúlyozza, persze – a korabeli többségi közmegegyezéssel összhangban – az előbbi vezető szerepének kidomborításával. A munka annyira erős visszhangot váltott ki a Lajtán túl, hogy olvasókönyvét (egyébként valóban markánsan) dinasztiaellenes éle miatt hamarosan be is tiltották. Az előbbivel lényegében szó szerint egyező tankönyve viszont furcsa  mód továbbra is használatban maradhatott, és más, a nemzetiségi iskoláknak szánt olvasókönyvek szövegére is kimutatható hatással volt.

Bár a „Lex Apponyi” nyelvi követelményei kétségkívül irreálisak voltak, hiszen a korabeli hazai iskolarendszer infrastrukturális korlátai, fenntartói hálózatainak összetettsége, de a nem magyar ajkú hazai tömbnépesség földrajzi elhelyezkedése, iskolázási lehetőségei (és egyes népcsoportoknál a hajlandósága) is ellenük hatott. Az Apponyi által kezdeményezett és Benedek Elek tolmácsolásában megszólaló, a magyarság és a nemzetiségek történelmi sorsközössége iránt fogékony új történelmi narratíva elemi iskolai meghonosításának kísérlete mégis figyelemre méltó újítási törekvése volt a koalíciós időszak oktatáspolitikájának.

 

Lajtai lászló