Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok. A faji kizárólagosság német barbarizmusának annyi millió emberéletbe került letörése után egy újabb keletű faji kíméletlenség büntet sommásan, tehát igazságtalanul. Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsít nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak antifasiszta népek. [...] A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik. Győzők vannak és legyőzöttek! Örök törvény. Háborús törvény: embertelen törvény. Vae victis!” – A felvidéki magyarság élő lelkiismerete, „a stószi remete” írta e sorokat 1946 tavaszán. (Fábry Zoltán: A vádlott megszólal. A cseh és szlovák értelmiség címére. Pozsony, Madách, 1992. 6–7.)

Ma 75 éve – 1946. február 27-én – Budapesten látta el kézjegyével Gyöngyösi János magyar külügyminiszter és Vladimir Clementis csehszlovák külügyi államtitkár a két állam közötti lakosságcsere-egyezményt. A felek korántsem azonos nemzetközi pozíciók – ezáltal igencsak egyenlőtlen tárgyalási lehetőségek és kilátások – birtokában ültek asztalhoz. Egyikük célja 1938-ban likvidált államának újjáalakítása pillanatától kezdve az volt, hogy bármilyen módon megszabaduljon ama veszélygócoktól, a kisebbségi nemzeti közösségektől, amelyekre idegen testként, „tüske a köröm alatt” gyanánt tekintett; ezek eltávolításához azonban a győztesek potsdami konferenciája csak a németség vonatkozásában járult hozzá. A másik fél ugyanakkor – legyőzött országként ­– aligha gondolkodhatott másban, mint a kármentésben, az állami szinten legalizált féktelen magyarellenes atrocitások felügyelhető mederbe terelésében, és az időhúzás/kibekkelés stratégiájában – remélve a párizsi békekonferencia kedvező kimenetelét. Az aláírás ténye azt bizonyítja, hogy mindkét félnek engednie kellett saját, önérdekű prioritásai áterőltetéséből. Prága fel kellett adja a németek gyors és hatékony elüldözése kapcsán oly „sikeres” módszereit, köztük azt az elképzelését, hogy a Csehszlovákiában élő, szerinte mindössze 650 ezres (!) magyar közösség egy jelentékeny részét (200 ezres nagyságrendben gondolkodott) egyoldalúan áttoloncolja a Dunától délre. Budapestnek is be kellett azonban látnia, különösen az 1945 decembere óta zajló kétoldalú tárgyalások nemzetközi fogadtatását látva, hogy aligha vezet sikerre a magyar külügy „lakosságot területtel”-alapállása, vagyis hogy a Csehszlovákia által integrálhatatlannak tekintett néptömegek problémája – azok helyben maradása mellett – egy egyszerű határmódosítással igenis megoldható.

Az egyezmény végeredményben az egyoldalú és szabályozatlan kitoloncolás helyett a szerződő felek a másik fél országában élő nemzettársainak szabályozott körülmények között lebonyolítandó és hangsúlyozottan paritásos kicserélésének álláspontjára helyezkedett, leszögezve azt a (korántsem egyenlő partnerekre utaló) elvet, hogy ahány magyarországi szlovák önként vállalkozik áttelepülésre, ugyanannyi magyart lehet „kényszer-áttelepíteni” Magyarországra. A paritás elve tehát pusztán számszaki tekintetben volt számon kérhető, a költözési szándék vonatkozásában már aligha.

Az egyezmény végrehajtásának gyors és zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Prága a leplezetlen nyomásgyakorlás különféle eszközeivel élt. „Munkaerő-toborzás” címén a megtisztítani kívánt járásokból a magyar nemzetiségűeket „átcsoportosításra” jelölték ki, majd 1946/47 fordulóján tömeges deportálások formájában (a korábbi években megismert módon: fűtetlen marhavagonokban) valóban el is hurcoltak 44 ezer embert Csehországba. A jóformán elnéptelenedett Szudétaföld egykori német birtokaiba beült gazdák az egyes vasútállomásokon valóságos emberpiacon válogathattak munkaerőt: a „rabszolgamunka” ellen a jóvátétel kapcsán hasonló gyakorlatot alkalmazó Szovjetunió nem emelt kifogást. Közben pedig a szlovákiai magyarság jogfosztására és elűzésére – az 1945. április 5-én meghirdetett kassai programmal összefüggésben – számos konkrét intézkedést foganatosítottak Beneš közismert dekrétumai. Egyebek mellett megfosztották őket állampolgárságuktól, megvonták nyugdíjukat és egyéb állami járadékaikat, elbocsátották a magyar nemzetiségű állami és magánalkalmazottakat, befagyasztották bankbetéteiket, betiltották a magyar nyelvhasználatot, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, kizárták a magyar egyetemi hallgatókat, és lehetővé tették a magyar földek elkobzását, azokra szláv kolonisták telepítését. Ezzel párhuzamosan népbírósági perekben 75 ezer magyart (főképp a közösség gerincét adó értelmiségit) ítéltek el és utasítottak ki háborús bűnösként.

A viszonossági elven áttelepítendők számát a csehszlovák Áttelepítési Hivatal (Osidlovaci Urad) 150 ezer főben jelölte meg, stratégiai okokból különösen előtérbe helyezve a birtokos parasztság módosabb elemeit, illetve az értelmiség véleményformáló rétegeit, a lelkészeket, tanítókat, a magaskultúra művelőit. (A fönt idézett Fábry Zoltán eltávolításától nemzetközi nyomásra tekintettek csak el.) Az önkéntes áttelepülésre kész magyarországi szlovákok (alaposan túlbecsült) számának biztosítására ugyanakkor óriási propagandamunka vette kezdetét, a dolgos szlovák emberek tömegeire váró, tejjel-mézzel folyó Kánaánként lefestve Szlovákiát. A várt tömegek azonban elmaradtak. Gyakori jelenség volt, hogy a szlovák családok – a századelő amerikai kivándorlása mintájára – a gyerekek egyikét küldték el „szerencsét próbálni”. Ezek felszerelést, gazdasági eszközt nemigen vittek magukkal (az ugyanis az otthon maradottaké maradt), így e szegény telepesek új hazájukban nem egyszer lenézett, kigúnyolt, szegény rokonként igyekeztek megkapaszkodni. Minthogy az érkező szlovákok (a Békés megyei településektől eltekintve) ritkán hagytak maguk után megüresedett gazdaságokat, az áttelepített felvidéki magyar családok zömmel az elűzött magyarországi németek falvaiba költöztek be. Utódaik ma is ott élnek Baranya, Tolna, Veszprém és Pest megyék egykori sváb közegében.

Az 1947 áprilisa és 1949 márciusa között lebonyolított lakosságcsere végül nem váltotta valóra a csehszlovák fél által támasztott nagyságrendi várakozásokat, ugyanakkor a számbeli paritásra vonatkozó megegyezést sem sikerült betartani: a mintegy százezer felvidéki magyarral szemben kb. 70 ezer szlovák költözött új hazába. Nem elhanyagolható tényező azonban, s ez megint csak a paritás teljes hiányát támasztja alá, hogy míg a döntően vagyontalan szlovák parasztok csak 15 ezer kat. hold földbirtokot és 4400 lakóépületet hagytak itt, addig az odaát kiválogatott gazdagparaszti magyarság 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagyott ott. A felvidéki magyar lakossággal végül elfogadtatták a „reszlovakizációt”: annak fejében, hogy visszakaphassák állampolgárságukat és mentesítsék őket a deportálásoktól, illetve az áttelepítéstől, „önként” visszatérhettek „szlovák anyanemzetük" kebelébe, mivel az előző századokban erőszakkal elmagyarosított szláv őslakóknak tekintették őket. (Végül 423 ezren adták be e kérvényt.)

1949 nyarán a két állam Poprádon megállapodott a lakosságcsere-egyezmény felszámolásáról. Egy letűnt történelmi korszak szomorú mementóját kell lássuk a történtekben, melynek értékelésekor az is erősen megfontolandó – túl az okozott, begyógyíthatatlan sebeken –, hogy a szlovák népelemnek az anyaállamán belüli koncentrálásra tett kísérlet érdemi alternatívát nyújtott-e a megcélzott közösségnek. Egy korabeli újságcikk – Veszprém megyei szlovákok példáján keresztül – jól illusztrálja a kísérlet kimenetelét: Bakonycsernyéről körülbelül két hónappal ezelőtt – a Szlovák Kitelepítő Bizottság propagandamunkájának hatására – kitelepülésre jelentkeztek és kitelepültek öten. A napokban valamennyien visszatértek. Radocha János, Nyemcsek József, Nyevriker Ferenc és Szkok Pál elmondták, hogy a Kitelepítési Bizottság propagandája által terjesztett szlovákiai helyzetismertetések nem felelnek meg a valóságnak. – Volt velünk Sáriság községből egy 65 éves ember is, aki 12 hold földet hagyott itt Magyarországon és – noha ott 13-at kapott helyette – nem tudott mit kezdeni vele, mert semmiféle eszközt nem kapott hozzá […]. A Szlovák Kitelepítési Bizottság Magyarországon terjesztett propagandája után a valóság meglátása olyan kellemetlen hatással volt az öreg parasztra, hogy elkeseredésében öngyilkos lett.” (Visszatértek Bakonycsernyére a kitelepült szlovákok. Veszprémi Népújság, 1946. szeptember 1. 2.)

 

Oroszné Takács Katalin – Orosz László

Kép forrása: Magyar Nemzet/ Múlt-kor