Már Trefort Ágoston kultuszminiszter ellen felmerültek a katolikus sajtóban olyan vádak, hogy szabadkőműves hatásra rejtett katolikusüldözést folytat. 1892 óta nyilvánvaló volt, hogy az állam és az egyház elválasztását előrevivő egyházpolitikai törvénycsomag valamilyen formában elfogadásra kerül majd. Az 1896-os, a dualizmus kori mértékek szerint is elképesztő visszaélés-sorozattal kísért választásokon már szerepelt a (Katolikus) Néppárt. A katolikus közvélemény a köreiben már korábban is élő „szabadkőműves összeesküvés” tézist újult erővel kürtölte világgá. Az 1900–1901-es keresztbotrány (ellenkező oldali kifejezéssel élve „kereszthecc”) fejleményei tovább katalizálták azt a folyamatot, melynek során a politikai közérdeklődés tematikája kezdett átstrukturálódni. A korábbi 48-as–67-es (közjogi) ellentétet lassan kezdte valami más felülírni. Hogy mi, annak leírására nem elég szabatosak a kategóriáink. Sem az, hogy mindez konzervatív–progresszivista, sem az, hogy keresztény–(baloldali) liberális szembenállás lett volna. A kialakuló kontroverzia lényege az lett, hogy a politizáló magyar társadalom egyik fele a magyar állam keresztény (értsd: katolikus) jellegét megtörő zsidó–liberális–protestáns–szabadkőműves–szociáldemokrata összeesküvéstől, a másik ellenkezőleg, a társadalmi szabadságot és egyenjogúságot megtörő „fekete [értsd: ultramontán, papi] reakció” erősödésétől félt. Ebbe a sorba illeszkedik az alábbi sajtópolémia, publicisztikai élcelődés is.

A budai Gellért-hegyen 1850 és 1854 között, az 1849-ben végzetesen megsérült, kifosztott, majd felrobbantott egyetemi Csillagvizsgáló (az Urania) helyén épült ki a Citadella. Az objektum az eredeti tervek szerint a korszerűtlen budai várat felváltó, a modern hadászati elveknek megfelelő, a külső ellenség visszaverésére és a belső forradalomra hajlamos magyar lakosság megfékezése egyaránt alkalmas, Pest–Buda köré kiépítendő erődrendszer része lett volna. A nagy tervekből végül nem lett semmi. A bécsi hadügyminisztérium a Komáromnál kiépített „Bécs utolsó védőbástyájá”-ba invesztálta a rendelkezésre álló pénzeszközöket, a pest-budai erődítést pedig az 1867-es kiegyezés is okafogyottá tette, mely tényt a „császári és királyi”-vá váló katonaság kivonulása csak bő három évtizeddel később követte le. A demilitarizálási folyamat nyomán merült fel 1893-ban az a terv, hogy a pesti Újépületet, a Károly-, a József- és Flórián-laktanyákat, valamint a Gellért-hegyi erődöt Budapest székesfőváros részére értékesítenék. Az ügylet az 1894. évi XX. tc. keretében törvényes formát is kapott. Mivel a Citadella a zsarnokság és az abszolutizmus szimbóluma volt a magyarok szemében, folyamatosan terítéken volt lebontása is, amelynek kivitelezéséhez azonban nagyon hiányzott a pénz.

Ebben a környezetben indította a Magyar Állam című lap egy buzgó katolikus olvasójának indítványára, a millennium közeledtének hatására azt az akciót, hogy az esetleg szabaddá váló területen építsenek templomot Szent István tiszteletére. A terv kivitelezéséhez azonban maga az említett újság is kevés reményt fűzött. Az ultramontán, Róma-hű sajtóorgánum keserű, lemondó és őszinte vallomása szerint „Magyarország ma is katholikus ország ugyan, azonban – fájdalom – nem a katholikusoké, hanem a protestánsoké, zsidóké és a szabadkőműveseké. Ezek uralkodnak ma Szent István birodalmában, a Regnum Marianumban s a katholikusok mindenben hátranyomatnak. S habár tudjuk és meg vagyunk győződve, hogy kath. honfitársaink örömmel járulnának hozzá a Szent István temploma költségeihez, a zsidók, a szabadkőművesek, sőt a magukat egyedül magyar hazafiaknak valló protestánsok is kézzel-lábbal tiltakoznának ez ellen s a mint ismerjük őket, készebbek egy gellérthegyi korcsma, mint egy Szent István templomának létesítésére.”

A kocsmához fűzött megjegyzés értelmezéséhez tudnunk kell, hogy a keresztlevél-katolikus és „szabadkőműves” Wekerle Sándor pénzügyminiszterként, majd miniszterelnökként is azon iskola híve volt, mely az állami bevételi forrásokat az egyenes adókról a fogyasztásiakra igyekezett áttenni. Mivel az alkoholjövedékek az egyik legfontosabb tétellé váltak ebben a csomagban, az állam nem korlátozta a kocsmaalapításokat. Magyarország a korabeli statisztikai kimutatások szerint európai, sőt világviszonylatban is élre tört az egy főre eső tisztaszesz-fogyasztás terén. „Ez semmiképpen sem az igazi liberalizmus!” – szegezte vádját „a magyar belmisszió atyja”, Szabó Aladár még 1896-ban is az akkor már református Bánffy Dezső báró miniszterelnök mellének.

A Debreczeni Protestáns Lapban azonban élcelődni kezdtek „a szegény elnyomott katolikusokon”, különösen pedig a „legelnyomottabb katolikus papságon”. Még náluk is jobban sajnálták volna magát az államalapító magyar királyt abban az esetben, ha a Magyar Állam tanácsa elfogadásra talált volna. Köztudomású ugyanis – úgymond – , hogy arra a helyre templomot kizárólag nyugati fronttal lehet építeni. Így akarnak a katolikusok „arra a tájra néz[ni], a honnan a magyarok ezer év előtt mai hazájokba jöttek”?! Ahogy a protestánsok elnézik, tényleg elég már a korcsmák száma arra, hogy az arra hivatott elméket búsító mámorba ringassa, így a maguk részéről el is állnának az újabb kocsmaalapítás támogatásától!

Kovács Kálmán Árpád