A Habsburg Birodalom központi igazgatásában a 17. században alakult ki az a gyakorlat, hogy az uralkodó közvetlenül, különösebb formaságok nélkül, egyszerű levélformában utasított egy-egy ügyben való eljárásra állami és udvari tisztségviselőket. Az ilyen iratokat kezdetben Handbilletnek vagy Handbriefnek nevezték, majd idővel az előző használata gyökerezett meg. Az ilyen típusú források külön gyűjtése II. József korától vált szokássá a Habsburgok Házi, Udvari és Állami Levéltárában (Haus-, Hof- und Staatsarchiv). Ebből a Handbillete-anyagból 1809-ben kivették és külön kezdték gyűjteni azokat az iratokat, amelyek a Habsburg család, az udvar, a rendi kancelláriák és más rezervált ügyekben tartalmaztak utasítást. Ezek a levéltáron belül a Separatbillete megnevezést kapták. A továbbra is a Handbillete sorozatban maradó ügyekre ekkortól kezdték a Kurrentbillete elnevezést alkalmazni.

Az iratsorozatot 1859-től a felterjesztések (Vorträge) indexkönyveiben mutatózták, saját speciális jelzéssel látták el. Ezek alapján kutatható napjainkban is. Mindez egyrészt megkönnyíti a kutatók dolgát, hiszen az indexkönyvekben személy- és földrajzi nevekre, valamint tárgyszavakra is lehet keresni, másrészt látható, ha egy-egy ügyhöz felterjesztés és Kurrentbillete is tartozik. A ciszlajtániai és magyarországi aktákat „ömlesztve” tárolták, a magyar ügyekre vonatkozó iratok viszont néhány kivételtől eltekintve magyar nyelvűek. A 19–20. század fordulójának éveit lefedő kutatási tapasztalataim alapján Ferenc József néhány, egészen jól körülhatárolható ügytípusban rendelkezett Kurrentbillete formájában, legalábbis magyarországi viszonylatban.

1.) Bizonyos esetekben Ferenc József intézkedhetett valóban saját (vagy legszűkebb környezete) indíttatásából. Ide lehet sorolni egyes fontos vezető személyek (például miniszterelnökök) kitüntetését. A magyarországi gyakorlat szerint az uralkodói kitüntetésekre alapesetben a minisztertanács terjesztette fel a „kiszemelt” személyeket, és az Őfelsége Személye Körüli Minisztérium intézte az ezzel kapcsolatos adminisztrációt. Minisztereket maga a kormányfő is javasolhatott, önmagát viszont értelemszerűen már nem. Ezért például Ferenc József Széll Kálmán miniszterelnököt 1902 márciusában is egy Kurrentbillete formájában tüntette ki a Szent István-rend nagykeresztjével. (Ez igen rangosnak számított, a Monarchiában polgári személyek számára – a „soron kívüli” Aranygyapjas rendet nem számítva – az elérhető legmagasabb kitüntetés volt.) Ilyen esetekben a felterjesztésekre jellemző hosszas indoklás elmaradt – hiszen eleve nem kellett már meggyőzni a királyt. Széll esetében is mindössze ennyi a szöveg: Kedves Széll! Teljes odaadással teljesített különösen kiváló és sikeres szolgálatai elismeréséül Önnek a Szent István-rendem nagykeresztjét díjmentesen adományozom.”

Ide sorolhatjuk azokat az eseteket is, amikor Ferenc József valamelyik családtagját kérte meg személyének helyettesítésére protokolláris feladatok során. Ezek a Kurrentbillete-k viszont rendszerint német nyelvűek, mint amikor 1902-ben József főherceget kérte meg, hogy képviselje őt a kolozsvári Mátyás király emlékmű leleplezésekor: Lieber Herr Vetter Erzherzog Joseph! Ich beauftrage Euere Liebsten, Mich bei der am 12. Oktober d. J. [dieses Jahres] stattfindenden Feier der Enthüllung des König Matthias Denkmals in Kolozsvár zu vertreten.”

2.) Ugyancsak tipikusak Ferenc József azon „saját” elhatározásai, amelyeket egyértelműen (más források alapján kimutathatóan) valakinek a sugalmazására fogalmazott meg. Például 1897-ben Bánffy Dezső miniszterelnök győzködésére hozott döntését, miszerint saját magánvagyonából tíz köztéri szobrot ajándékoz Budapestnek, szintén egy Kurrentbillet formájában tudatta. A „gesztus” a király és a nemzet lelki világának közelítését célozta (legalábbis szimbolikusan), hiszen a dinasztiahű Pázmány Péter és Pálffy János mellett Bocskai István és Bethlen Gábor is szerepelt a tervezett szobrok listáján. Ennél is eklatánsabb példa 1904 áprilisából a II. Rákóczi Ferenc hamvainak hazahozataláról szóló, Tisza István miniszterelnökhöz címzett királyi felszólítás:

Kedves gróf Tisza! A magyar történelem kiváló alakjai közül egyedül II. Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak idegen földben s e hamvak hazaszállítása a nemzetnek ismételten kifejezett közóhaját képezi. Hála legyen érte az isteni gondviselésnek: azok az ellentétek és félreértések, amelyek súlyosan nehezedtek elődeinkre hosszú századokon át, ma már egy végképp letűnt korszak történelmi emlékeit képezik. Király és nemzet kölcsönös bizalma és az alkotmány visszaállított békés uralma megteremtették a trón és nemzet között a sikeres egyesült munkásság alapfeltételét képező összhangot. Keserűség nélkül gondolhatunk tehát vissza mindannyian a mögöttünk álló borús korszakra s király és nemzet egyesült kegyelete keresheti fel mindazok emlékezetét, kiknek vezető szerep jutott a letűnt küzdelmekben. Ennélfogva utasítom, hogy II. Rákóczi Ferenc hamvai hazaszállításának kérdésével foglalkozzék és erre vonatkozó javaslatait elvárom.”

Az ötlet nyilván nem Ferenc Józseftől eredt, és a pátoszi szövegezést is valószínűleg inkább csak elfogadta, mint szorgalmazta. (Éppenséggel a nemzet és királya kölcsönös bizalmatlansága torkollott egy évvel később a korszak legnagyobb belpolitikai válságába.) 1904-ben viszont „PR-szempontból”, amikor Tisza bemutathatta az országgyűlésnek és megjelent a sajtóban, sokkal jobban mutatott, hogy a király „magától” figyel a magyar nemzeti érzületre, mintha „csak” Tisza felterjesztését tudomásul véve tette volna.

3.) A harmadik csoportot a nem szoros értelemben vett kormányzati tisztviselőktől, magánszemélyektől vagy társadalmi szervezetektől, csoportoktól a királyhoz eljutatott kérvények nyomán megszületett Kurrentbillete-k képezik. Ferenc József nemcsak családtagjaival és vezető politikusokkal érintkezett ily módon. Az uralkodóhoz egyrészt a Kabinetirodán keresztül bárki eljuttathatott bármilyen kérelmet írásban, másrészt, ha volt türelme kivárni a hosszú várólistát, személyesen is a király színe elé járulhatott. Ferenc József ugyanis komolyan vette ezt az uralkodói kötelességét (is), és alapesetben hetente kétszer ún. általános audienciát tartott, amelyre bárki jelentkezhetett. Egy római katolikus püspök persze sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudta esetleges kérését vagy sérelmét eljuttatni a királyhoz, mint például az alföldi földművesek, de utóbbi sem volt lehetetlen.

Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszternek, 1901. december 12. Kedves Wlassics! Gróf Majláth Gusztáv Károly erdélyi római katolikus püspök folyamodványát, melyben székesegyháza restaurációjának engedélyezését és a felmerülő költségeknek országos alapból leendő kiutalványozását kéri, jelentéstétel végett Önnek ezennel kiadom.”

Darányi Ignác földművelésügyi miniszterhez, 1898. március 3. „Kedves Darányi! Több Jász-Nagykun-Szolnok megyei kisgazda folyamodványát, melyben a kenderesi uradalom határán Horthy István nagybirtokos által létesített gát sürgős eltávolítását, avagy annak káros hatása másképpeni megszüntetését kérelmezik, Önnek mielőbbi jelentéstétel végett ezennel megküldöm.”

Ferenc József felszólítása, hogy a nevezett miniszterek foglalkozzanak az üggyel és tegyenek neki jelentést, persze nem feltétlenül volt garancia a sikerre, de a király figyelmét mindenesetre felkeltették ezek az ügyek.

A fenti példákkal reményeim szerint sikerült szemléltetni, hogy a hazai kutatók által sem feltétlenül ismert és használt Kurrentbillete-anyag fontos támpontot nyújthat a dualizmus kori uralkodói hatalomgyakorlás és politikai érdekérvényesítés megértéséhez és kutatásához.

Az írásban szereplő idézetek lelőhelye: Österreichisches Staatsarchiv, Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Kabinettsarchiv, Kurrent- (Hand-) Billete, Karton 31 (1897–1904).

Schwarczwölder Ádám