Manapság rendkívül ritkán fordul elő, hogy a korai életszakaszában teljesen muszlim társadalmi és családi környezetben szocializálódó, muszlim neveltetésben részesülő személy, akinek a személyiségfejlődését az iszlám determinálja, kitér a vallásából, netán felekezetet vált. Az iszlámot kutató vallástörténészek az iszlámot nem csupán egy vallási dogmarendszerként, hanem egy olyan, széles alapokon nyugvó normarendszerként írják le, amely a társadalmi kapcsolatok, a családi létforma és a magánélet szinte minden mozzanatát szabályok közé szorítja. Ennek ismeretében érthető, hogy ha valaki ki akar lépni ebből a szabályrendszerből, akkor a korábbi szociális és közösségi (család, barátok) kapcsolatait is kockára teszi, automatikusan kiveti őt magából a szűkebb és tágabb környezete. Még ma is vannak olyan muszlim többségű országok, amelyekben az iszlámból való kitérést halállal büntetik.

Az alább közölt két dokumentumból kirajzolódó eset csak alapvonásaiban hasonlít a fentebb vázolt „kitérésekhez” vagy „áttérésekhez”: egy etnikailag a krími tatár népességből származó, tehát muszlim környezetből jövő férfit a történelem vihara a Székelyföldre sodor, és ott felveszi a kereszténységet.

Történetünk „hőse”, Abdul Kerim katolizációját minden bizonnyal megkönnyítette az, hogy nem kötődött erősen az iszlámhoz, régen elszakadt a korábbi közegétől, legalábbis Péter Imre esztelneki plébános levelének tanúsága szerint nem rendelkezett mély ismeretekkel az iszlámról. Nem állítjuk azt, hogy a világháború idején egy teljesen szekularizált környezetből érkezett, tény azonban, hogy a cári Oroszország európai területein élő és már a XVII–XVIII. század folyamán meghódított török etnikumú muszlim vallású népességet (Baskíria, Tatárföld, Krím) a XIX. század második felében számos olyan hatás érte, amelyek a hagyományos vallási keretek átalakulását és az etnikai pozícióik megrendülését vetítették előre. Mindenekelőtt a Krím-félszigeten élő tatár népességet erőteljesen áthatotta a pántürk nemzeti mozgalmak kibontakozását kísérő iszlám modernizmus, jelentős hatást gyakoroltak körükben az ugyancsak krími tatár származású İsmail Gaspıralı (1851–1914) pedagógus, kiadó és politikus tanai, amelyek az iszlám konzervativizmussal és fanatizmussal szemben az iszlám „felvilágosodását” (dzsadidizmus) hirdették, s a polgári és nemzeti értékek erősítését szolgálták a medreszékben. A muszlim teoretikusok és vallástanítók egy része ugyanakkor szemben állt ezzel, s az oroszországi iszlám konzervatív irányzatának (kadimizmus) képviselőjeként a patriarchális társadalmi alapok megőrzéséért szállt síkra. A tatárságot gyengítette az orosz cári kormányzatok által erőltetett krisztianizáció és telepítéspolitika. Míg az 1793. évi orosz népesség-összeírás a Krím-félsziget lakosságán belül még 87,8%-os tatár többséget mutatott ki, addig az 1939. évi szovjet népszámlálás alapján a terület teljes népességének már csak 19,4%-a volt tatár. (A tatár kútfők legalább ennek a kétszeresére becsülték a tatárok valós lélekszámát.) Az oroszországi polgárháború idején az etnikai konfliktusok sokszor vallási köntösben jelentkeztek, az ortodox kereszténység és az iszlám közötti szembenállás helyenként elemi erővel tört a felszínre. 1920 után ugyanakkor a bolsevik szekularizáció örve alatt a muszlim vallásosságot végérvényesen a háttérbe szorították.

Mivel Abdul Kerim nem tudta a szülei nevét, az sem kizárható, hogy árvaként nőtt fel, s nemhogy medreszébe nem járt, hanem semmilyen iskolai képzésben nem részesült, legalábbis erre engednek következtetni az általunk közölt iratok. Ha az első világháború idején, amikor hadifogságba esett, még csak 18–20 éves volt, akkor az azt jelenti, hogy életének felét nem a szülőföldjén élte le, hanem a Székelyföldön, dominánsan keresztény magyar környezetben.

Az 1930. évi népszámlás szerint mintegy 185 ezer muszlim élt Romániában, ebből 177.000 tatár és török etnikumú. Ők Dobrudzsában alkottak zárt etnikai tömböket, ahol a két világháború között két egyházkerületük (muftiátus) is működött Tulcea és Constanţa székhellyel. Ez a terület – légvonalban – nem is volt olyan messze a Székelyföld délkeleti szegletében lévő Háromszék megyei Esztelnektől, tehát elvileg lett volna esélye a vallása gyakorlására az 1918–1920-ban megalakuló Nagy-Romániában is. Igaz, ha ezt olyan intenzíven kívánta volna tenni, ahogy azt az iszlám megköveteli egy hívőtől (például napi ötszöri ima), akkor el kellett volna költöznie a Székelyföldről, vagy egy muszlim imaházat kellett volna ott létrehoznia. Nyilván azonban ő nem volt ennyire öntudatos és nem ezt az utat választotta.

Ha mindezek ellenére mégis azt feltételezzük, hogy hívő muszlimként nőtt fel, akkor is bizonyos, hogy mivel két és fél évtizedet élt a szülőföldjétől és a romániai muszlimoktól szeparáltan, a vallásos gyökereihez ragaszkodó tradicionális társadalmi és etnikai környezete, a székelység, egy idő után sikeresen indoktrinálta őt.

1.

Péter Imre esztelneki plébános levele a Gyulafehérvári Püspökség Kolozsvári Általános Helynökségének

Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár, Érseki és Főkáptalani Levéltár, I. 1/a Püspöki Hivatal iktatott iratai, 1970. doboz, 2385/1943. sz.

It: 262–1943

D[ícsértessék] a J[ézus] Kr[isztus]!

Főtisztelendő Egyházmegyei Hatóság!

Még 1918-ban itt maradt egy orosz hadifogoly. A botfalui cukorgyárban megismerkedett egy esztelneki, férjétől különváltan élő asszonnyal. A gyárból csakhamar hazakerültek, és azóta itt élnek együtt. Időközben az asszony hitestársa meghalt és most házasságot óhajtanak kötni. A volt fogoly neve bemondása szerint Abdul Kerim, töröknek mondja magát, születése helyéül Krím félszigetet mondja, de községe nevét nem tudja, sem szülei nevét, a mohamedán vallásról fogalma sincs. Törökül elfelejtett, magyarul fogyatékosan beszél. Abdul Kerim róm[ai] kat[olikus] vallásra akar térni, polgári törvény szerint át is tért. Milyen föltételek mellett lehet őt megkeresztelni és az anyaszentegyház tagjai közé felvenni. [? – S. A.] Becsületes ember, de nagyon korlátolt fölfogású.

Esztelnek, 1943. július 21-én                                   

                                                                           Mély tisztelettel:

                                                                                                         Péter Imre

                                                                                                        plébános

 

2.

Sándor Imre kolozsvári püspöki helynök levéltervezete Péter Imre esztelneki plébánosnak

Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár, Érseki és Főkáptalani Levéltár, I. 1/a Püspöki Hivatal iktatott iratai, 1970. doboz, 2385/1943. sz.

„Püspöki Helytartóság                                                                                  Sz. 2385.

Kolozsvár, Majális-utca 9.                                                                23. jul. 1943. 

Telefon: 37–64

Pleb[ania] Esztelnek

Folyó évi 262. sz. felterjesztésére a következőket közlöm:

Abdul Kerim értelmi tehetségéhez mérten hitoktatásban részesítendő, utána a keresztség szentségéhez bocsátható.

A keresztelés előtt készítse elő a házasságkötéshez szükséges okmányokat, vegye fel a házassági szabadegyezkedést, majd a keresztelés után azonnal történjék meg az egyházi házasságkötés.

N[agy]tisztelendőséged a 2606/1922. sz. felhatalmazás alapján adjon fölmentést a háromszori hirdetés alól.

A hitoktatás során nevezett az első szentáldozásra is előkészítendő és keresztelése után 753. kánon 2 §-a értelmében szentáldozáshoz járulhat. Gyónást végezni természetesen nem köteles, csak a keresztelés előtt indítson bánatot. Tapasztalt lelkipásztorok megfigyelése azonban az, hogy jövő gyakorlás szempontjából jó, ha a keresztség után gyónást is végez az illető.

Kolozsvár, 1943. VII. 23.                                                                             Sándor”

 

Közzéteszi: Seres Attila

Abdul Kerim ugy