Magyarország és Ausztria 1848–49-es konfliktusát sokan és sokszor próbálták meg egyetlen szóval jellemezni. Petőfi maga többször is forradalomnak nevezte a történteket, s az 1848 tavaszán megjelent összefoglalók (Birányi Ákos, Kléh István, Egressy Gábor művei) is pesti forradalomról beszéltek. De még Jókai Mór is Forradalom vér nélkül címmel foglalta össze az eseményeket. Sőt, a magyar miniszterelnök, Batthyány Lajos is úgy nyilatkozott az eseményekre utalva, hogy „A királyoknak bajonettjük van, a népeknek meg forradalmuk, hogy engedményeket nyerjenek.”

Az 1849 után megjelent osztrák és orosz munkák a forradalom, lázadás, felkelés (Revolution, Rebellion, Aufstand, Insurrektion) szavakat használták. Az 1849–1867 között Magyarországon magyarul vagy németül megjelent művekben is a forradalom, illetve a Revolution szóval illették az eseményeket; így tett Szilágyi Sándor, de Kemény Zsigmond is Forradalom után című röpiratában bírálta a kossuthi túlzó politikát. A 19. századi „hivatalos” osztrák munkák a pejoratív forradalom mellett legfeljebb hadjáratok történeteként voltak hajlandók tárgyalni az eseményeket. Jellemző módon azonban csak a téli és nyári hadjáratok, tehát az osztrákok számára sikeres két eseménysor szerepelt a címekben; a tavaszi hadjáratot hiába keresnénk közöttük.

A magyarok és pártolóik függetlenségi háborúról (Unabhängigkeitskrieg, War of Independence), nemzeti harcról (Nationalkrieg), szabadságharcról (Freiheitskampf) írtak, a forradalom szó használatát lehetőleg kerülték. Kivételként említhető Charles Louis Chassin és Irányi Dániel 1859–1860-ban Franciaországban megjelent műve, amely A magyar forradalom politikai története 18471849 címet viselte – de Franciaországban a forradalom szónak nem volt olyan negatív tartalma, mint a kontinens más országaiban, sőt, a modern francia nemzettudat egyértelműen az 1789–1794 közötti időszakban gyökerezett. (Egy osztrákbarát francia történész egyenesen azt fejtegette, hiba a magyar eseményeket forradalomnak nevezni, hiszen azok egyszerű lázadásnak tekinthetők a törvényes hatalom ellen, s a 17. századi francia rendi felkelésekre emlékeztetnek.)

Ugyanakkor jellemző, hogy amikor Horváth Mihály püspök, az 1849-es Szemere-kormány minisztere megírta az 1848–1849. évi események történetét, ezt két külön munkában tette. Az 1823–1848 közötti időszakot áttekintő, Huszonöt év Magyarország történetéből című munka nyolcadik könyve Az átalakulás forradalomszerű keresztülvitele címet viseli, s ez tárgyalja az 1848. március elejétől április közepéig, a Batthyány-kormány hivatalba lépéséig terjedő időszakot. A Magyarország függetlenségi harczának története 1848 és 1849-ben című munka pedig 1848 áprilisával kezdődik, s 1849 októberével, Komárom feladásával és a megtorlással ér véget. Ez utóbbi mű előszavában Horváth ki is fejtette, hogy 1848 tavasza a reformkor logikus eredménye és lezárása volt, ami pedig ezután következett, egy gyökeresen más, önálló eseménysor – azaz, 1848. március 15-étől és április 11-étől nem vezetett egyenes út a szabadságharcig.

A kiegyezés után a magyar terminológiában az önvédelmi, illetve a függetlenségi harc, együttesen szabadságharc meghatározás került előtérbe, bár Tóvölgyi Titusz pld. A magyar forradalom és önvédelmi harcz története 1848–49 címmel jelentette meg a művét, Szeremlei Samu pedig az egész eseménysorra a forradalom meghatározást alkalmazta. A népszerű történeti kiadványok, Vargyas Endre, Brankovics György, Gracza György munkái, a Bródy Sándor – Jókai Mór – Rákosi Viktor trió nagy képes albuma egyaránt ezt a meghatározást használták.

Ugyanakkor a hivatásos történész Marczali Henrik az 1848 tavaszi eseményeket mind Magyarországon, mind Ausztriában forradalomnak, az 1848 nyarán kitört szerb felkelést követő időszakot pedig szabadságharcnak nevezte a legújabb kor történetéről írott nagy összefoglalójában. A Szilágyi Sándor által szerkesztett millenniumi összefoglalóban (A magyar nemzet története) Márki Sándor Az 1848/49-i évi szabadságharcz története címmel írta meg az időszak krónikáját. Ezen belül az 1847 novemberétől 1848 október elejéig terjedő időszak A demokrata királyság megalapítása címet kapta, s Márki a szövegben is kínosan kerülte a magyar eseményekkel kapcsolatban a forradalom szó használatát. Az 1848. októberétől március végéig terjedő eseményeket Az önvédelem harcza, az ezt követő időszakot pedig A függetlenségi harcz címmel tárgyalta.

E szemantikai fejtegetés talán túlzottan elvontnak és terméketlennek tűnik, de rávilágít arra, hogy a két fél nemcsak 1848–49-ben, de utána is elbeszélt egymás mellett. A magyar megközelítés kiindulópontja (köz)jogi jellegű volt. Eszerint Magyarország 1848 tavaszán megkapta az őt törvényei alapján már eddig is megillető alkotmányt, s később joggal fogott fegyvert ennek védelmében előbb a szerb és horvát, majd a cs. kir., végül az orosz seregek ellen. Az osztrák (vagy inkább birodalmi) megközelítés ezzel szemben az volt, hogy Magyarország politikusai a birodalom szorongatott helyzetében kierőszakolták ezeket a különleges jogokat, s ezzel a birodalom egységét veszélyeztették. Sőt, később újabb jogok kicsikarásával már a birodalom felbomlasztására törekedtek. Emellett elnyomó politikájukkal elvadították maguk mellől a magyarországi nemzeti kisebbségeket is. Ausztria tehát nem tett mást, mint a birodalom fenntartása érdekében felszámolta az azt veszélyeztető lázadást. Emellett mindkét oldalon megjelent az összeesküvési teória is. A magyarok a kamarilla, a cs. kir. szoldateszka és a nemzetiségek hosszan előkészített, egységes fellépésével magyarázták a fegyveres harcok kitörését. Az osztrák fél pedig Kossuth és a radikálisok, meg az európai forradalmi párt(ok) összeesküvését okolták a konfliktus kiéleződéséért.

A magyar felfogás szerint az 1848 áprilisában kialakult állapotot csak mindkét fél együttes akaratával, tárgyalások útján lehetett volna megváltoztatni. A birodalmi felfogás szerint a birodalom érdeke volt az elsődleges. Ha a másik fél ezt az érdeket veszélyeztette, a birodalom vezetőinek nemcsak joguk, de kötelességük is volt az egyoldalú (s akár erőszakos) korrigálás. A két felfogás az eltérő eszközrendszerből és -készletből fakadt. Magyarországnak 1848 előtt nem volt önálló hadserege vagy külképviselete; pénz- és kereskedelmi ügyeit sem intézhette szabadon. A magyar fél tehát egyedül a törvényes, jogi eszközökkel történő rendezés során változtathatott pozícióján. Közjogi szempontból viszont kedvezőbb helyzetben volt, mint a birodalmi vezetés. Ez utóbbi az alkotmányos jog eszköztáránál jóval hatásosabb és meggyőzőbb érvekkel rendelkezett. Ám hiába sikerült ezek alkalmazásával néha politikai konfliktusokat is rendeznie, vagy saját javára eldöntenie, ha ezek eredményét nem sikerül jogilag is elfogadtatnia a magyar féllel. Magyarország függetlenségét (azaz az örökös tartományoktól eltérő politikai berendezkedését) 1790 óta törvény mondta ki. A magyar fél a gyakorlatban nem tudta érvényesíteni ezt a birodalmon belüli önállóságot, de a birodalom vezetői sem tudták jogilag semmissé tenni ezt a magyar igényt.

Érdekes módon a magyar liberális történetírás 1848-ról alkotott képét kritizáló, s az események egy újfajta interpretációját megkísérlő Szabó Ervin nem a forradalmi vonásokra erősített rá munkáiban, hanem inkább az események forradalmi jellegét vonta kétségbe; ennek ellenére nagy, poszthumusz összefoglalójának a Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. címet adta. Az ő elképzelései szerint 1848–1849 szinte alig különbözött a 17. század rendi függetlenségi küzdelmeitől, s az élen álló nemesség ugyanúgy nem törődött az alsóbb néposztályokkal, mit két évszázaddal korábbi elődei. Szabó még a jobbágyfelszabadításon is csak kritizálnivalót talált, sőt, alapjaiban vonta kétségbe azt a liberális tételt, hogy ennek kimondásában a magyar nemességet nagylelkűsége és a kor szükségeinek megértése vezette.

Tudomásunk szerint a manapság természetesek tekintett „forradalom és szabadságharc” meghatározás először a Horthy-korszak emblematikus történeti szintézisében, a Hóman Bálint és Szekfű Gyula által írott Magyar történet hasábjain jelent meg: Szekfű ezen a címen mutatta be az 1844-es országgyűlést követő „konzervatív reform” és az 1849. októberi megtorlás közötti eseménysort. Ugyanakkor a szövegből nem derül ki, hogy Szekfű mit tart forradalomnak vagy mit tekint forradalminak az események sorában? Március 15-e leírása A pesti radikális mozgalmak című fejezetbe került (12 sorban), kronológiailag az áprilisi törvények utánra, amivel a szerző gyakorlatilag kétségbe vonta azt, hogy a pesti forradalomnak bármi hatása lett volna az átalakulás győzelmére és az áprilisi törvények szentesítésére.

1945, s főleg az 1948. évi centenárium után azonban ez a kettős meghatározás vált meghatározóvá. Ezzel a címmel jelent meg a Magyar Kommunista Párt történetszemléletét tükröző centenáris kötet, az 1960-as években fiatalok számára induló Képes Történelem sorozat vonatkozó kötete (egy 1956-os elítélt forradalmár, Márkus István tollából), s változó jelzőkkel (polgári forradalom, nemzeti szabadságharc) a hivatalos összefoglalók is ezt a címet viselték. Természetesen ez került be a tankönyvekbe is.

Később az események jellemzésére már két szót, a forradalmat és a szabadságharcot használták. 1979-ben az Amerikában élő magyar történész „törvényes forradalom”-ként (lawful revolution) határozta meg az eseménysort; igaz, amikor a munkát négy év múlva Magyarországon magyar fordításban kiadták, nem ezzel a címmel, hanem az angol kötet a címével (Kossuth Lajos és a magyarok 184849-ben) jelent meg – nehogy valaki össze találja téveszteni más törvényes forradalommal. Deák azzal is árnyalta a képet, hogy a polgárháború kifejezést is használta; igaz, ezt a meghatározást nem Ausztria és Magyarország, hanem a magyarok és a magyarországi nemzetiségek közötti fegyveres harcra alkalmazta. Az újabb magyar historiográfiában már ennek továbbfejlesztésével a „törvényesített forradalom” meghatározás szerepel, arra utalva, hogy a forradalmi és a törvényes elem együttesen létezett 1848 tavaszán, s a részben forradalmi úton kivívott eredményekre utólag a törvényesség pecsétjét is ráütötték.

Manapság, nem annyira a történetírásban, inkább a publicisztikában és a közösségi médiában is vitatják a „forradalom” meghatározást, főleg arra hivatkozva, hogy 1848 tavaszának eseményei nem mutatnak párhuzamot pld. a nagy francia forradalommal, vagy az 1917–1919 közötti közép- és kelet-európai eseményekkel.

Véleményem szerint azonban ez nem releváns ellenvetés – ahogy sokféle demokrácia és alkotmányosság létezik, úgy sokféle forradalom is történt az idők folyamán. A forradalom lényege a formális törvényességen túllépő, időnként erőszakos eszközökkel járó változás – márpedig ami 1848. március-áprilisában Budapesten és az ország nagy részében lezajlott, az nem felelt meg a formális törvényesség követelményeinek – még ha a csillagok szerencsés együttállása következtében, utólag törvényi szentesítést is kapott. 1956 kapcsán sem szoktuk megkérdőjelezni az események forradalmi jellegét – pedig huszadik századi forradalmunk sem sok párhuzamot mutat 1789-cel vagy 1917-tel.

Hozzáteendő, hogy az utólag „elfajuló” forradalmak esetén sem feltétlenül a végeredmény felől kell értelmezni a forradalom fogalmát, sokkal inkább abból a szempontból, hogy létező társadalmi feszültségek eredményeként törtek ki – márpedig e tekintetben 1789, 1917, 1918 is kétségkívül forradalom volt.

Azt se feledjük el, hogy a fogalmak, ideológiák és értékrendek időnként 180 fokos fordulatot vesznek. Gondoljunk csak az Egyesült Államokban a Demokrata és Republikánus Párt „helycseréjére” Lincolntól napjainkig, vagy arra a tényre, hogy az 1848–1849. évi magyar konzervatívok egy része 1848 őszétől gyakorló „hazaáruló” volt – nyilván a mai magyar konzervatívok nem őket, Zichy Ferenc grófot és társait, sokkal inkább a korabeli magyar liberálisokat, Széchenyitől Deákon át Kossuthig tekintik szellemi őseiknek.

Az más kérdés, hogy a két fogalom, forradalom és szabadságharc, nem fedi le az 1848–1849-es eseménysor egészét – hiszen a törvények 1848. április 11-i szentesítése és Jellačić szeptember 11-i támadása között volt egy öthónapos konszolidációs időszak, a Batthyány-kormány működése, ami sem a forradalomhoz, sem a szabadságharchoz nem sorolható. De hát a valóság mindig sokszínűbb a fogalmi rendszereknél…

Hermann Róbert