Nyugat-európai tartózkodása során a Károlyi házaspár hol Londonban, hol Párizsban bukkan fel hosszabb-rövidebb időre. Szoros kapcsolatot ápolnak baloldali politikusokkal, értelmiségiekkel, művészekkel. Arisztokrata származásukra és politikai múltjukra való tekintettel mindenki szívesen fogadja őket. Londonban megismerkednek Bertrand Russellel, Sidney Webbel, Párizsban Georges Braque-kal, Miguel de Unamunóval, Romain Rolland-dal, André Gide-del. Személyes ismeretséget kötnek Arthur Koestlerrel, George Orwellel, Jan Masarykkal. És persze a zseniálisan tehetséges és elképesztően gátlástalan szovjet ügynökökkel: például a nyugati értelmiségiek megnyerésével foglalkozó Karl Radekkel és Otto Katz-cal, akiket Sztálin később szinte kivétel nélkül kivégeztetett. Károlyi Mihályné rendkívül sok érdekes emberrel került kapcsolatba, akikről említést is tesz visszaemlékezéseiben. Leírásai azonban soha nem lépik túl az előkelő, ám annál felszínesebb szalontársalgás kereteit. „Mrs. Rooseveltnél lunchöltem. Rendkívül szimpatikus asszony.” „Végtelenül kedves helyen, mulatságos és kedves embereknél töltöm a week-endet.” „Tegnap este egy roppant kedves társaságban voltunk. Fiatal írók és művészek.” „Eljártunk Connolly érdekes estélyeire, amelyeken sok szép nő és szellemes férfi vett részt.” És végül a legelbűvölőbb mondat (különösen Hauserné durva kezeinek dicsérete után): „Sir Dickinson kitűnő megjelenésű angol.” Az Együtt a száműzetésben oldalain csak úgy nyüzsög a „csupa ragyogóan szellemes ember”, akik mindnyájan - bármiféle megkülönböztetés nélkül - egyaránt szellemesek, legyen szó Russelről, vagy a New Republic szerkesztőjéről. Hiába nyilatkozott Katinka lány korában olyan lesajnálóan az „unalmas és sablonos társasági életről”, úgy tűnik, egy életre megszívlelte Esterházy Pál intelmeit. Sógora szerint ugyanis egy olyan fiatal, előkelő lánynak, akit épp a budapesti báli életbe kívánnak bevezetni, egyszer és mindenkorra meg kell tanulnia, hogy sohasem szabad vitatkoznia eszmékről, könyvekről és elvont kérdésekről, ehelyett kizárólag a könnyed, felületes csevegésre kell szorítkoznia. Katinkának ez láthatóan maradéktalanul sikerült is.

Andrássy Katinka a legnagyobb politikai „felfordulás”, a kolhozosítás idején és a nagy terror előestéjén, 1931-ben jár Moszkvában. Berlinben pedig 1933-ban, röviddel Hitler hatalomátvétele után fordul meg, hogy teljesítse a rábízott küldetést. Az útleírásokból azonban, ahogy a ’20-as évek Amerikájáról, úgy a korabeli Szovjetunióról és Németországról sem tudunk meg semmit: a leírásokban egyetlen saját felismerés, személyes észrevétel nem akad. Az olvasónak az a benyomása, hogy Andrássy Katinka mindenhol ott van, ahol történik valami: mindent láthatna, és semmit sem lát. Amerikáról, ahol fél éven át ünnepelték és amit egyébként elég alaposan be is utazott, a következőképpen ír: „Anyagiasságra épült, rendkívül fejlett – a világon a legfejlettebb – civilizációval rendelkezik, ott a legmagasabb az életszínvonal, ott a legfejlettebb az ipar – ezzel szemben a kultúrája álkultúra, s erkölcsi színvonala a lehető legalacsonyabb.” Talán nem is meglepő, hogy férje, aki 1924-ben óva intette Katinkát attól, hogy az Államokról túlzottan szimpatikus véleményt alakítson ki, pontosan ugyanígy gondolkodott.: „Nehogy azzal gyere haza, hogy szereted az amerikaiakat, ezt a félvad, csámcsogó nációt.” Katinka hasonló felületességgel ír, igaz ellenkező előjellel, a hatvanas évek elejének Magyarországáról is: „Csodálatos volt a változás húsz év után. A régi falusi világ eltűnt, a házak, amelyekben megfordultam, rádióval, villannyal voltak ellátva, némelyikében már tv is volt. A falusi gimnázium kislányai úgy néztek ki, mint a budapestiek. Nemcsak csinos ruhájuk miatt, de éber, intelligens tekintetükkel, szabad mozgásukkal is elütöttek a régi, félszeg, elfogódott falusi gyerekektől. Az öregasszonyok nagy cuppanós csókokat nyomtak az arcomra (...).”

Feltűnő ugyanakkor, hogy az egyébként oly bőbeszédű Katinka az 1956-os forradalomról egyetlen szót sem ír. Kétségtelen, hogy e tekintetben férje eligazítással már nem tudott szolgálni. Károlyi Mihály ekkor már nem élt. Talán e korábban mindig meglévő fogódzó hiányával magyarázható Katinka kínos hallgatása. Holott emlékiratait a kérdéses időszakban is folytatta. Innen tudható, hogy férje halála után repülőleckéket vett Cannes-ban, majd egy szicíliai kirándulást követően hosszú körutazáson vett részt Afrikában. Csak jóval később, és akkor is csak közvetett módon, utal a forradalmi eseményekre, amikor említést tesz Kádár Jánossal való találkozójáról a hatvanas évek elején: „Örültem, hogy kezet foghattam azzal az emberrel, akinek határozottsága megóvta az országot attól, hogy egy második polgárháborús Spanyolországgá váljon.” 

Ami azonban még meghökkentőbb: Katinkát a mindig kifogástalan társasági előadásmódjából még a saját, személyes tragédiák sem tudják kizökkenteni. Egyetlen fia, Ádám halálát, akit feltehetőleg három gyermeke közül a leginkább szeretett, néhány rövid, szenvtelen mondattal intézi el, ahogy húga, Kája halálhíre sem rendíti meg túlzottan. Ez testvére esetében különösen meglepő, Kája ugyanis az életével fizetett azért, hogy szenvedélyes és aktív legitimista múltjával – többek között a Károlyi házaspár folyamatos unszolásának hatására - szakítva, kommunista és forradalmár lett. Miután belépett a csehszlovák kommunista pártba és szabotázsakciókat szervezett német vasúti és közúti szállítmányok ellen, 1941-ben Dubrovnikban halálos bombatalálat érte. Mindkét lábát le kellett vágni, mielőtt belehalt sérüléseibe. Andrássy Katinka ugyanezzel a rideg szívtelenséggel kommentálja lányával, Évával és unokájával való találkozóját is, amelyre 1946-ban került sor: „Londonban találkoztam Évával és a kis Kájával. Nagyon visszamaradt gyerek szegényke.”

Az emlékiratok szerzőjét sokan és gyakran méltatták férje iránt tanúsított életre szóló hűségéért. Ezzel nehéz is vitatkozni. Ráadásul sok konkrét helyzetben valóban igen bátornak bizonyult, elég csak az életveszélyes berlini küldetésre, vagy a bombázás idején a londoni mentőautó-sofőri teendők ellátására gondolunk. Ha azonban a visszaemlékezéseket figyelmesen olvassuk, könnyen észrevehetjük, hogy Andrássy Katinka demokratává és baloldalivá válása mennyire vitathatóra, ellentmondásosra sikeredett. E tekintetben az öntudatlan megjegyzések a legárulkodóbbak. Az alsóbb osztályokról, a munkásosztályról szóló felületes, naiv és szentimentális lelkendezések során a szerző soha nem mulasztja el megjegyezni, hogy szíve mélyén mindig proletár szeretett volna lenni. Ám minden látványos szakítás ellenére mindvégig saját társadalmi osztályának foglya maradt. A naivan előadott humanista és népboldogító gondolatok közé lépten-nyomon az úri szívtelenség és a belső üresség bántóan disszonáns hangjai vegyülnek. A radikális baloldaliságot a különlegessé válás eszközének, egyenesen a kivételesség netovábbjának, szíve mélyén pedig az akkor lehető legdivatosabb úri allűrnek tekintette. Tanulságos példa ez arra, hogy gyakran éppen azok, akik a legharsányabban vetik meg a sznobságot és a szellemi korlátoltságot, nem veszik észre, hogy e tulajdonságoknak épp akkor hódolnak leginkább, amikor úgy érzik, életük legeredetibb tettét hajtják végre. Károlyi Mihályné, miként 16 évesen, úgy később sem mert egyedül átmenni a hídon, és így nem is tudta átlépni a szalonbaloldaliság határait.

 

Hammerstein Judit

Kép forrása: Mandiner