Első olvasásra minden bizonnyal semmi érdekeset nem találunk az alább közzétett lengyel levéltári iratban. Tadeusz Stapiński (1895–1961) kolozsvári lengyel alkonzul 1938. szeptember 21-én kelt jelentésében röviden tájékoztatja bukaresti felettesét, Adam Mikucki bukaresti konzult Márton Áron (1896–1980) 1938. szeptember 14-i apostoli kormányzói kinevezéséről, a püspökjelölt személyéről és arról, hogy milyen financiális és egyházszervezeti nehézségekkel kellett szembenéznie az Erdélyi (Gyulafehérvári) Római Katolikus Püspökségnek ebben az időben. (Az irat jelzete: Archiwum Akt Nowych w Warszawie, Agencja Konsularna RP w Cluj, sygnatura 2, strony 108–109.) Magyar történészi szemmel nézve ezek közismert és viszonylag jól dokumentált adatok.

Van azonban ebben a jelentésben egy apró mozzanat, amely felett minden bizonnyal a legtöbben átsiklanának, mi mégis „fennakadtunk rajta”, különösnek és szokatlannak találtuk: a lengyel diplomata megemlíti, hogy összebarátkoztak Márton Áronnal. Pályafutásunk során sok ezernyi magyar, orosz, lengyel és román diplomáciai jelentés átolvasása során még soha nem találkoztunk azzal, hogy egy diplomata a hivatalos jelentésébe beleszőjön egy ilyen személyes motívumot. Persze a diplomáciai hírszerzés sikere a diplomata és informátora között a kölcsönös érdekeltség és legalább minimális mértékben a kölcsönös szimpátia meglétét feltételezi, ám ez a diplomata munkájának bizalmas jellege miatt rendkívül sérülékeny is, ezért a legritkább esetekben vezet el mélyebb emberi kapcsolatok, netán barátságok megszületéséhez, rendszerint nem megy túl a hivatali munkakapcsolat keretein, s ha mégis, akkor annak nem keletkezik lenyomata a diplomáciai ügyvitelben. Ezért is tanulságos röviden felvázolni a Tadeusz Stapiński és Márton Áron között személyes kapcsolati viszonyok jellegét és hátterét.

Stapińskit 1937. február 1-vel nevezték ki a Kolozsvári Lengyel Konzuli Kirendeltség élére, Márton Áront pedig 1938. szeptember 14-én deszignálta XI. Pius pápa erdélyi (gyulafehérvári) apostoli kormányzóvá. Noha Márton Áront 1938. december 24-én nevezték ki püspökké, s még később, 1939. február 12-én szentelték fel, apostoli kormányzói megbízatása után jóval több időt töltött a püspöki székhelyen, mint Kolozsváron, így egy és háromnegyed évre szűkíthető az az intervallum, amit ugyanazon a földrajzi ponton életvitelszerűen töltöttek, s ami egyáltalán lehetővé tette számukra a rendszeres személyes kontaktust. Stapiński 1895. szeptember 23-án született, tehát alig egy évvel volt idősebb az 1896. augusztus 28-án világra jött Márton Áronnál, ami nem jelentett generációs távolságot kettejük között, sőt, éppen ellenkezőleg, az azonos korosztályhoz tartozás inkább megkönnyítette a lazább, közvetlenebb kapcsolat létrejöttét és fenntartását. A korosztályi kötelék mellett volt még egy azonos nevező: bár ez abban az időben nem ment ritkaságszámba, megemlítendő, hogy mindketten katonaviselt férfiak voltak, sőt, mindketten kitűntek katonai erényeikkel az első világháború különböző frontjain, Márton Áron az Osztrák–Magyar Monarchia katonájaként, Stapiński pedig lengyel légionistaként. Utóbbi a diplomáciai szolgálata idején is mindvégig magánál tartotta az uniformisát, s miután 1941-ben elhagyta Erdélyt, az egyik lengyel elitalakulat, a Kárpát Lövészhadosztály tisztjeként szolgált. A komoly harctéri tapasztalatok és a katonai szolgálat becsülete nyilván elősegítették a kölcsönös reputáció kialakulását kettejük között.

A katolikus identitású lengyel állam erdélyi diplomáciai missziója és annak vezetője nem nélkülözhette Kolozsvár legjelentősebb katolikus plébánosának egyházi szolgáltatásait. A Második Köztársaság fennállásának idején szokássá vált, hogy a lengyel külképviseletek az egyik legnagyobb lengyel nemzeti ünnep, az Alkotmány Napja (május 3.) alkalmából szentmisét rendeltek az állomáshelyükön lévő katolikus plébánián. Márton Áron és Stapiński ismeretsége is innen indult: utóbbi legelőször éppen azért kereste fel valamikor 1937 tavaszán az akkor még plébánosként szolgáló Márton Áront, hogy felkérje az Alkotmány Napi szentmise celebrálására a Szent Mihály plébániatemplomban.

A kettejük közötti kapcsolat további fejlődésében a legfontosabb motívum Márton Áron személyiségében és látványosnak mondható egyházi karrierjében rejlik. Az 1930-as évek második felére Erdély legnagyobb katolikus egyházközsége, a Szent Mihály plébánia vikáriusaként (vicarius oeconomus) Márton Áron több egyházi tisztsége és társadalomszervező tevékenysége révén már országos hírnévre is szert tett, s viszonylag fiatalon nemcsak a helyi, kolozsvári közélet egyik megkerülhetetlen reprezentánsává, hanem az egész erdélyi magyar katolicizmus egyik konszenzusos vezetőjévé vált. Nem lehetett ezért véletlen, hogy a kolozsvári lengyel misszió is felfigyelt rá, olyan kiemelkedő közéleti szereplőnek tartották, aki mind belpolitikai, mind kisebbségpolitikai viszonylatban autentikus információkkal rendelkezik. Márton Áron és Stapiński egymásra találása, az előbbi részéről is megmagyarázható. A magyar plébános, későbbi püspök valószínűleg azért fordult kitüntetett figyelemmel a kolozsvári konzuli karon belül éppen a lengyel diplomaták felé, mert azok egy olyan nemzetet képviseltek, amely mély vallásosságáról, és ezen belül erős katolicizmusáról volt közismert. Ezen túlmenően a magyar–lengyel történelmi kapcsolatoknak a XVI–XVII. századi erdélyi fejedelmek és különösen Báthori István révén Erdélyben nagyon eleven hagyományai voltak. A jelentésekből kiderül továbbá, hogy Márton Áron kifejezetten kereste a lengyel diplomata társaságát, szimpátiát táplált a lengyelek és Lengyelország iránt. Úgy tűnik, hogy a kisebbségi magyar felekezeteket sújtó román egyházpolitikával szemben valamiféle „érzelmi szövetségest” remélt a lengyel diplomáciában. Márton Áron egy kivételes intellektusú, küldetéstudattal és közösségformáló inspirációval rendelkező, a mély hitéről és a keresztény humanizmusáról gyakran tanúságot tevő, összességében rendkívüli karizmával megáldott személyiség volt, ezzel is magyarázható, hogy az élete folyamán végig hatással volt a szűkebb és tágabb környezetére.

Az, hogy a lengyel diplomata a jelentésében hangot adott annak, hogy bennfentes személyes kapcsolat fűzi az újonnan kinevezett főpásztorhoz, nem feltétlenül azt jelenti, hogy öncélúan büszkélkedni akart ezzel. Inkább azt kívánta jelezni, hogy ez a bizalmi viszony az új személyi konstellációban pragmatikus előnyökre váltható, például kezdeményezheti olyan régóta húzódó kérdések rendezését, mint a lupényi lengyel egyházközség ügye, amelyet Vorbuchner Adolf idején nem tudtak maradéktalanul, a lengyel érdekek szerint megoldani.

A második bécsi döntés után Stapiński áttelepedett Nagyenyedre, s a források tanúsága szerint továbbra is tartotta a kapcsolatot az ugyancsak a román fennhatóság alatti Gyulafehérváron maradó Márton Áronnal. A németek nyomására 1941. január 31-i hatállyal az addig még korlátozottan működő romániai lengyel külképviseleteket a román hatóságok bezárták, így Stapińskinak sietve el kellett hagynia Románia területét. A személyes ingóságait, az évek során felhalmozott értéktárgyait, szőnyegeket, étkészletet, ruhaneműt, hat nagyobb méretű ládába zárva Márton Áronnál hagyta azzal a kéréssel, hogy őrizze meg őket a háború végéig, utána pedig juttassa el a rokonainak Lengyelországba.

Vajon, ha hosszú évek után hirtelenjében el kellene hagynunk azt az országot, ahol addig éltünk, és amelyben nincsenek közvetlen hozzátartozóink, illetve lehetetlen lenne, hogy magunkkal vigyük a holminkat, vajon kire bíznánk az értékeinket?

Írásunk a Lengyel–Magyar Barátság Napja alkalmából készült.

 

„Lengyel Köztársaság Konzuli Kirendeltsége                     1938. szeptember 21.

Kolozsvár, I. G. Duca u. 1. sz.                                  Bizalmas

3/37. sz.                                                                     Elküldve ajánlott levélben 1938. IX. 21-én

Új római katolikus püspök                                        Konzul Úrnak Bukarestbe

Jelentem, hogy az Apostoli Szentszék a román kormánnyal egyetértésben Márton Áron kolozsvári plébánost és esperest nevezte ki a gyulafehérvári római katolikus püspökség apostoli kormányzójává és vezetőjévé.

            Ezt a kinevezést úgy kell venni, mint egy újabb engedményt, amit a románok tettek a magyar kisebbség javára. Eddig, a kiváló püspök, a magyar Majláth [Gusztáv Károly – S. A.] után, a románok ahhoz ragaszkodtak, hogy ne magyar nemzetiségű személyt nevezzenek ki. Ennek a nyomásnak engedve, az Apostoli Szentszék annak idején (a múlt évben) egy apolitikus németet, Vorbuchner [Adolf – S. A.] főtisztelendőt nevezte ki püspökké, aki elég passzívan szemlélte a római katolikus felekezet döntő többségét kitevő magyarok birtokállománya ellen irányuló támadásokat.

            Márton Áron főtisztelendő személye jól ismert a Lengyel Köztársaság Konzuli Kirendeltsége számára, már több jelentésben is lehetőségem volt beszámolni róla Konzul Úrnak. Számtalanszor ő volt az informátorom a magyarok erdélyi akcióinak ügyében. A magyar hadsereg tisztje volt, többször megsebesült a Románia elleni háborúban. Kiváló, küzdő szellemű, megfontolt jellem, aki teljes egészében tisztában van azzal, hogy az egyház milyen szerepet játszhat a birtokállomány megőrzéséért folytatott küzdelemben. Nagy intelligenciával és tapintattal rendelkezik, általános megbecsülést vívott ki magának. Lengyelország nagy barátja, és gyakran kereste a társaságomat, hogy az általános politikai kérdésekről beszélgessünk. Nyugodtan állíthatom, hogy barátság alakult ki kettőnk között. [Kiemelés tőlem – S. A.]

            A gyulafehérvári római katolikus püspökség nagyon nehéz anyagi helyzetben van. A püspökség javainak többségét Románia elkobozta a földreform során, körülbelül 20 hold szőlője maradt. Továbbá nagyon alacsony a kormányzati támogatás, a püspök csak 7.000 lej körüli összeget kap, míg az ortodox és görögkatolikus püspökök körülbelül 40.000 lej körüli ellátmányhoz jutnak. Még az az elképzelés is felmerült, hogy a püspökséget Kolozsvárra vagy valahová a székelyek által lakott területre helyezzék át Gyulafehérvárról. Nagy épületkomplexumoknak az eladásával a románok részére elő lehetett volna teremteni az összeget egy új, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó püspökség berendezéséhez. Ez azonban ellentétes lett volna a magyar nemzeti érdekekkel.

            Márton főtisztelendő kinevezésére tényleges püspökké csak akkor kerülhet sor, ha letelik az a próbaidőszak, amely alatt a román állam meggyőződhet a hűségéről.

            Csatolok két másolatot.

Tadeusz Stapiński

Lengyel Köztársaság alkonzulja”

Közzéteszi: Seres Attila