Az Árpád-korban meglehetősen sokfajta „ispán” létezett (például kápolnaispán vagy sókamaraispán), témánk szempontjából azonban csak a megyésispán tisztsége a lényeges.

A megyésispán a középkori magyar közigazgatásban a vármegye élén állt, a király nevezte ki, aki bármikor visszavonhatta megbízását. (A tisztség e tekintetben a frank grófnak felelt meg.) A megyésispán közigazgatási hatalma (például a piacfelügyelet) a vármegye teljes területére kiterjedt, ezenkívül ő vezette a vármegyei hadsereget. Bírói jogköre eleinte a várbirtokra korlátozódott, a 14. századtól azonban már a vármegyei törvényszék elnöke volt.

A 16. századtól a megyésispánt már főispánnak hívták, és egyre inkább örökölhető pozícióvá vált. Az „örökös főispán” tisztségét automatikusan töltötte be, azon az alapon, hogy személye valamilyen főpapi vagy országos világi méltóságot viselt. Például 1270-től kezdve az esztergomi érsek Esztergom vármegye örökös főispánja is volt egyben. Mátyás király (1458–1490) pedig meghonosította azt a gyakorlatot, hogy birtok helyett öröklődő főispáni tisztséget kaptak egyes bárói családok. (Ha a cím viselője hivatalát kiskorúsága vagy egyéb ok miatt nem tudta ellátni, helyette főispáni jogkörrel rendelkező adminisztrátort neveztek ki.)

A főispán a kiegyezés (1867) után a vármegye élén a kormányt képviselte, az örökös főispáni tisztség pedig a köztörvényhatóságok rendezéséről szóló 1870. évi XLII. törvénycikk alapján puszta címmé vált, többé nem jogosított hivatalviselésre. Ugyanezen törvény szerint a törvényhatósági jogú városok  élére is főispánokat neveztek ki.

A több száz éves főispáni tisztséget a második világháború után törölték el. Előbb az örökös főispáni cím használatát tiltották meg az egyes címek és rangok megszüntetéséről szóló 1947. évi IV. törvényben, majd 1950-ben bevezették a tanácsrendszert. Az egykori tisztségre szépirodalmunk is emlékeztet: például Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében a vármegye örökletes főispáni címét a Baradlay család viselte.

Hollósi Gábor