A jelentős történeti hagyományokkal büszkélkedő székely határőrintézményt egy 1851. január 22-én kelt császári leirattal feloszlatták: az ekkor működő két székely gyalogezredet sorgyalogezreddé szervezték. Az 1866. évi osztrák–porosz háborúban már a sorezredek kötelékében harcoltak a székely katonák a königgrätzi csatában.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában a határőrizetet Székelyföld vonatkozásában is kizárólag összbirodalmi keretek között képzelték el, illetve valósították meg. Ebben az időszakban már nem beszélhetünk önálló székely hadszervezetről, a Monarchia hadkiegészítési rendszere ugyanis a birodalom minden területére kiterjedt. Az első világháború kitörésekor Székelyföldre is jellemző volt, ami a birodalom többi részére: a székelyföldi kiegészítésű ezredeket a legkülönfélébb hadszínterekre rendelték. Ebben a helyzetben érte Székelyföldet a román hadüzenet 1916-ban: a székely katonák gyakorlatilag nem tartózkodtak szülőföldjükön. Azt idegen haderővel, birodalmi német seregekkel és a Monarchia számtalan területéről érkezett katonákkal kellett megvédeni, akik soraiban elvétve, nagyon kis létszámban voltak a szülőföldjükért küzdő székelyek.

1918 után a székelység kisebbségi létben élt, Nagy József történész szavaival: „a katonáskodás emlékezetével” 1940 őszéig. Észak-Erdély visszakerülése után azonban gyakorlatilag azonnal megkezdődött a határvédelem újjászervezése az újkori székely határőrvidék modern keretek közti visszaállításának igényével. Ez nemcsak egy katonai szervezet felállítását jelentette, hanem mindez – tekintettel a székelység zsákszerű területi elhelyezkedésére – egyfajta nemzeti, korporatív összefogás, ideológia alapján, a nemzeti társadalompolitika jegyében egy új, korszerű társadalmi berendezkedés kialakítását is jelentette volna, amennyiben a szervezők szándéka megvalósul. Korántsem feltárt még a folyamat minden mozzanata. Illésfalvi Péter és Nagy József, a kérdés szakértői a székely határvadászok, határőrök közül Szépvíz és a Gyimesek területének katonai szervezettörténetét és a második világháború alatti történetét írták meg. A szervezettörténeten kívül írásaikban bepillantást kapunk a helyőrségi élet mindennapjaiba, a kiképzés eseményeibe, melyek epizódjait elsősorban interjúkból, visszaemlékezésekből ismerhetjük meg.

A 32. határvadász-zászlóalj története talán a leginkább feltárt: az alatt a négy év alatt, amíg az alakulat fennállt, számtalan határincidens történt, melyeknek ismerjük a dokumentumait. Ami pedig a hadszervezés és a társadalmi bázis és ezen belül a társadalmi viszonyok kohéziójának kérdését illeti, a székely határőr zászlóaljak járásonként, századaik községenként, sőt szakaszaik falvanként szerveződtek meg. A parancsnoki beosztásokba kezdettől tapasztalt, az első világháborúban harcedzett, idősebb katonák kerültek, akiknek zöme értelmiségi volt, a tiszthelyettesek pedig főleg a földművesek, iparosok, kereskedők köréből került ki. Mivel a katonai teljesítmény volt a meghatározó, ezért gyakran vagyonos katonák kerültek beosztottként vagyontalan tisztek alárendeltségébe. A létszám zászlóaljanként körülbelül 900-1100 fő volt. Az alosztályokat mindenhol a helyi parancsnokok szervezték meg, s a továbbképzést biztosító tanfolyamok keretén belül zajlott – az önszerveződés modern kori, működőképes példáját szolgáltatva. A szervezőelv életképességét, a szervezőmunka hatékonyságát mutatja, hogy amikor 1942 júniusában Kállay Miklós miniszterelnök megszemlézte székelyföldi körútján a csíkszeredai alakulatokat, a látottakkal igen meg volt elégedve.

Amivel több probléma akadt, az a sajátos Székely Határőrség beillesztése a Honvédség hadrendjébe. A székely férfilakosság katonai igénybevétele ugyanis ebben a rendszerben aránytalanul nagyobb volt, mint az ország többi területén. A helyi kiképzés idején megoldatlan volt az élelmezés, mert a székely határőrök csak mozgósításkor kaptak honvédségi élelmezést, máskor a sajátjukkal kellett beérniük. Megoldatlan volt eleinte egészségügyi ellátásuk, amit 1943 tavaszára sikerült „orvosolni”.

1943. október 1-jétől jelentős szervezeti változtatásokat vezettek be a m. kir. honvédségnél, amelyek a 9. székely határvadászdandárt is érintették: a megnövekedett létszám és alakulatszámok miatt új, hatékonyabb, közbülső vezetési szinteket kellett kialakítani. Ezért a dandár alárendeltségében megszervezték a 65., 67. és 70. székely határvadászcsoport-parancsnokságokat.

A békeidőszakhoz képest alapjaiban változott meg a helyzet, amikor a második világháború eseményei miatt már az első világháború után születettek tömegeinek kellett a hadseregbe vonulniuk. A négy székely vármegye területén 12 sorozóbizottság működött, s a több mint 20.000 főből több mint 17.000-et találtak alkalmasnak a katonai szolgálatra. Lesújtó eredményeket hozott az orvosi vizsgálat: a leventék fizikai állapota gyenge volt az általános alultápláltság miatt. Ennek ellenére arányaiban ugyanannyi katonát soroztak be, mint az ország többi területén. Érdekes adalékokat tudunk meg a továbbiakban a bevonultatásról, az újoncok kiképzéséről, ismételten kortársi visszaemlékezések alapján.

1944-re ugyanakkor a székelyföldi társadalom a nehéz gazdasági helyzet ellenére létrehozott egy hadszervezetet, melynek mentén a társadalom átszervezésének folyamata is megkezdődött  egy jobboldali-konzervatív ideológia szellemében, alapvetően a katonai hadvezetés által befolyásolt módon. Katonailag mindenképpen sikeres és hatékony volt a szervezőelv és -erő, hiszen a szűkös anyagi körülmények közepette a székelyek határvédelmi ereje messze meghaladta azt, ami elvárható lett volna.

A székely határőr zászlóaljakat végül 1944 júliusában mozgósították, s a katonák a mezőgazdasági munkáikat félbehagyva vonultak be alakulataikhoz. A második világháborúban a székely határőr zászlóaljaknak ugyan a többihez képest minimális vesztesége volt a székelyföldi harcokban, de a visszavonuló katonák közül sokan vesztették életüket, nyugati és szovjet fogságba kerültek, ahonnan a túlélők zöme 1946-ban, a többiek pedig csak 1948-ban térhettek haza.

Kincses Katalin Mária

Kép forrása: Múlt-kor