Roy Krisztina/Kristína Royová/Kristina Roy valamikori hugenotta bevándorlócsalád leszármazottjaként látta meg 1860. november 26-án az akkori Trencsén vármegyei Óturán (Stará Turá) a napvilágot August Roy és Franciska Holuba lányaként. Apja Jozef Miloslav Hurban híveként és jó barátjaként személyesen vett részt a Szlovák Légió 1848–49-es szervezésében, nagybátyját, Karol Holubyt hazaárulásért ki is végezték. A család maga német anyanyelvűnek számított, Krisztina maga is ezen a nyelven vezette naplóját haláláig. Ennek ellenére magukat a szlovák nép tagjai közé számolták, hiszen az apa már szlovákul prédikált, Krisztina is halála előtti évig (az irodalmi szlovák nyelvű Szentírás megjelenéséig) a nyugatszlovák nyelvjáráshoz közeli cseh nyelven íródott králicai Bibliát olvasta.

Gyermekkori nevelésére nagy hatást gyakoroltak az apja mellett szolgáló, tanítóskodással is foglalkozó segédlelkészek, Pavol Roy, Ján Mockor, Michael Rochaček. Apja 15 évesen Krisztinát Pozsonyba küldte tanulni. A családnál, ahol lakott, az esti kézimunka után rendszeresen olvastak is, itt ismerkedett meg a német romantikus írókkal, akiknek a stílusa erőteljesen hatott későbbi műveire. Bár – a kor szokása szerint – rendes felsőoktatási képzést nem kaphatott, tanulási-önképzési céllal nővérével, Máriával bejárták az egész Monarchiát, benne (az akkor még jelentős részben német) Cseh- és Morvaországot is. Prága és Pisek ebből a szempontból fontos állomásai lettek életének. Élete huszonnyolc éves korában az utóbbi helyen vett gyökeres hitbeli fordulatot, amikor is egy prédikátor kereste fel a testvérpárt, és bevezette őket a „hívők” közösségébe. „Hívők”-nek a pietista kisközösségek tagjai nevezték magukat, szemben „hitetlenek”-kel, „langymelegek”-kel egy a „liberálisok” által meghatározott egyházközéletben. Az átélt megtérés-élmény hatására a Roy-lányok hazatértek és felvállalták a saját honosaik között végzett szolgálatot.

E szolgálat közben értek a Roy-lányok írónővé. Mária az 1898–1906 között megjelent lelki énekes füzetek egyikében közölte „Az Isten bárányára letészem bűnöm én” darabját, ami a mai napig a magyar reformátusok egyik leggyakrabban énekelt úrvacsorai éneke. Krisztina 1892-ben fordult az építő gyerekirodalom felé, amikor ilyenek írására vonatkozó kiadói felhívás jelent meg egy német folyóiratban. A német „Erbauungsliteratur” a pietizmus kedvelt műfaja volt. A szerzők írjanak valamit „Isten dicsőségére a gyermekek számára is” felszólítására a mélyen hívő nő „egyvégtében” megírta élete első és máig legsikeresebb könyvét, mely az „Isten nélkül a világban” címet kapta. E mű harminc transzponálásával lett Krisztina máig a „legtöbb idegen nyelvre lefordított szlovák írónő”. Valójában Krisztina műveit németül írta, és maga fordította szlovákra. Tevékenységére magyar hittársai is hamar fölfigyeltek. Podmaniczky Pál báró a Pozsony közelében fekvő modori evangélikus egyházközségben volt segédlelkész 1908–1910 között, ahol megtanult szlovákul, és Roy első művét azonosítható módon szlovákból magyarította. Az evangélikus Podmaniczky Budapestre kerülve a Bethánia CE (Christian Endeavour, „Christusért és Egyházáért”) Egylet körein belül ismerkedett meg a református Vargháékkal, akiknek Ilona nevű lányát feleségül is vette. Vargha Gyuláné Szász Póla átvette vejétől a Roy Krisztina iránti érdeklődést. A fordításoknak immár a német változatok szolgáltak alapul, de sikere nyomán a magyarul egyébként kiválóan tudó Roy maga is adott (nyers)fordításokat a magyar ébredési-kegyességi folyóiratok számára.

Közben a Roy-testvérek szűkebb pátriájukban kiváló belmissziói munkát is végeztek. Jelentős volt közreműködésük abban, hogy Óturán már 1897-ben megalakulhatott a Kék kereszt mértékletességi és iszákosmentő egylet. Az óturai Kék kereszt egyesület 1907-ben saját székházhoz jutott, alkalmassá téve nagyobb rendezvények, evangelizációk tartására. 1912-ben kórházat és hozzá kapcsolódó diakonissza intézményt nyitottak, amelyet Krisztina immár felavatott diakonisszanővérként vezethetett.

A kiterjedő karitatív munka közben ugyanis Mária és Krisztina kiváló kapcsolatot építettek ki Eva von Tiele-Wincklerrel. „Éva anya” korábban a bielefeldi Bethelben tanult, ahol diakonisszaként is tevékenykedett, majd a bodelschwinghi belmissziói elvek felhasználásával önálló intézményt hozott létre az akkori porosz-sziléziai Miechowitzban, ami Ótura számára is mintául szolgálhatott. (Hogy a korabeli diakonisszaügyet elképzelhessük, gondoljunk Piros Ildikó kiváló alakítására Zsuzsanna testvérként az Abigél című filmben.) Az intézet a „nehéz évek” (világháború és azt követő gazdasági kilábalás) után 1925-ben újabb ingatlant tudott venni, amely 1926–1950 között árvaházként működött. Roy Krisztina Óturán élete alkonyára egy több intézményből álló belmissziói hálózatot épített ki, ami 1936. december 27-ei halála után is életképesnek bizonyult.

Ilyen történeti háttér mellett született meg Roy Krisztina 1901-es Tévelygők (Bludári) című kisregénye, ami egyszerre történeti visszatekintés az észak-felföldi evangélikus ébredés kezdeteire az 1880-as években és „hívő szociográfia”. Nyoma sincs benne a nemzetiségi ellentéteknek, annál több a térség faktuális poliglottizmusának és a „hívők” nemzetiségi és társadalmi hovatartozáson felülemelkedő közösségének. Amikor azután elkövetkezett az 1918–19-es összeomlás, Roy Krisztina is az ő „derék szlovák népe” mellé állt. De mit kell értenünk ezen a kifejezésen? Azt, hogy a Trencsén–Zólyom megyék körüli térségben a „nép” szlovák volt, és csak az „urak” és az „új birtokosok” voltak magyarok (utóbbiak jelentős arányban izraeliták). A szlovák evangélikusok ebben a térségben egy katolikus tengerbe zárt jelentős kisebbséget képeztek. A prágai Károly Egyetem cseh fakultása körül tömörülő, szabadkőműves jellegű kör hatása ezekre a területekre ténylegesen kisugárzott. Választása indoklásara és az akkori közérzet ábrázolására Roy Krisztina megírta 1919 című művét, amiért még a magyarországi bethánisták is hazaárulóként bélyegezték meg.

A „Szlovenszkói Református Egyház”-at Csehszlovákia szellemileg is igyekezett elválasztani Csonka-Magyarországtól. Utóbbi helyen egyre inkább Ravasz László esztétikai felfogása érvényesült. Ravasz 1921-től dunamelléki püspöki minőségében jelentős egyházi és egyházpolitikai konszolidáció végrehajtója volt. Nézetrendszerét szokás „konzervativizmus”-ként aposztrofálni, pedig a ravaszi hozzáállás ennél jóval bonyolultabb. Véleménye szerint ugyanis nem az az igazi református mű, ami kegyes témákkal foglalkozik, kegyes nyelvezetet alkalmaz, és cselekménye megfelelő pontján istentiszteleti és imádságleírásokat alkalmaz, hanem az, amelyik a lét végső kérdéseit igazán kitapogatja. Ezzel az üzenetével Ravasz László – minden személyes ellenérzése dacára – teret engedett az Ady Endre, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond iránt megnyilvánuló református érdeklődésnek. Nem véletlen, hogy az irodalomtanár Kiss Géza 1926-ban a Ravasz László-i nyomdokon járva, a Napországban című mű kapcsán az egész addig magyarul megjelent Roy-életművet kíméletlenül lehúzta. Olyan fordított [értsd: nem magyar szellemiségű] vallásos-szépirodalomnak nevezte, amelyet hiába fogadnak bizonyos körök minden ízében feltétlen hódolattal, valójában a száraz és szigorú kritika rostáján fennakadva a magyartalanul megírt, esztétika érték nélküli silány traktátusirodalom kategóriájába sorolandóak.

Talán mégis kijelenthetjük, hogy ez a dehonesztáció ebben a formában talán mégiscsak igaztalanul erős. Miután ugyanis a magyar ébredési körökben 1919 nemzeti sérelmének fájdalmát az idő gyógyítani kezdte, ismét felülkerekedhetett a hitbeli bámulat-, közösség- és hasznosság érzés ereje. Az 1930-as évek közepén megtörtént Roy Krisztina magyarországi újrafelfedezése, és a hívő „lektűrírónő”-t bizonyos protestáns körökben két angol, S. C. Lewis és Patricia M. St. John mellett még manapság is szívesen adják a gyermekek kezébe a Harry Potter-jelenség ellensúlyozására.

Kovács Kálmán Árpád

Kép forrása: litcentrum.sk