A tetanusz- vagy a tífuszjárványok a háborúk történetének kísérői. Nem egy esetben több áldozatot szedtek, mint a harctéri cselekmények. Már az ókortól kezdve tisztában voltak a hadseregekben azzal, hogy van valami összefüggés a sebek és a halált okozó izomgörcsök között. Az első világháború alatt a német hadsereg gyakorlatilag meg tudott szabadulni a tetanusztól. 1915. október 15-én a hadvezetés ugyanis kiadta a parancsot: minden sebesült katonát tetanusz elleni védőoltásban kell részesíteni.

A tetanusz, magyarul merevgörcs nagyon gyakran halállal végződő fertőző betegség, ami leginkább az izommozgató idegeket érinti – innen ered magyar elnevezése is. Kórokozója a clostridium tetani nevű baktérium, mely kedvezőtlen körülmények között a külvilágba, a talajba kerülve igen ellenálló spórát képez. Ezek a spórák földben, sárban, porban mindenhol megtalálhatók. Így biztosít túlélést a megfelelő, ismételt szaporodásra alkalmas körülmények közé kerülésig. Ha a spórák nyílt sebbe kerülnek, a fertőzés bekövetkezhet. A spórákkal történt szennyeződést mély, roncsolt, idegen testet vagy elhalt szöveteket tartalmazó, szennyezett seb esetén a baktérium aktiválódása követi. A baj akkor kezdőik, amikor a seb bezárul, mert oxigéntől elzárt helyen a baktérium – anaerob lévén – elszaporodik, s a termelődő toxinok az izommozgató idegeket károsítva halált okozó görcsöket, bénulást okoznak, s károsítják a szívet is.

Ahhoz, hogy a védőoltást elő lehessen írni a hadseregben, ki kellett fejleszteni és nagy mennyiségben le kellett gyártani a szérumot, melynek története dióhéjban a következő. A tetanusz toxinját 1884-ben izolálta a fiatal lengyel Arthur Nicolaier (1862–1942) szabadon élő, oxigéntől elzárt talajbaktériumokból. A betegség okát ugyanebben az évben két olasz orvos, Antonio Carle (1854–1927 és Giorgio Rattone (1857–1929) ismerte fel, akik először vittek át tetanuszt emberről nyúlra. 1889-ben egy japán kutatóorvos, Kitaszati Shibaszaburo (1853–1931) mutatta ki a tetanusz egyik emberi áldozatából a kórokozót, valamint, hogy az képes állatokba injekciózva betegséget kiváltani, illetve, hogy specifikus antitestekkel a toxin ártalmatlanná tehető. Edmond Nocard (1850–1903) francia állatorvos pedig 1897-ben antitoxinnal passzív immunitást váltott ki emberekben.

A siker azonban akkor teljesedett be, amikor Shibaszaburo egyik barátja, a német bakteriológus-immunológus – egyben katonaorvos – Emil von Behring (1854–1917) kifejlesztette a tetanusz elleni szérum technológiáját. Behring 1892-ben írta alá a szerződést a Hoechst gyógyszergyárral az antitoxin ipari méretű előállítására. 1894-ben kezdték forgalmazni, s a sikeres terápia egyszerűen csodálatot váltott ki.

Behring, aki egyébként az első fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat kapta meg 1901-ben – éppenséggel nem a tetanusz, hanem a diftéria elleni szérumterápia kidolgozásáért –, saját üzemet alapított, s a Behring-művek volt az, amely legyártotta a hadsereg számára az 1915 őszétől bevezetett szérumot. 1915 végétől már havonta körülbelül 100 ezer dózis állt rendelkezésre a német hadseregben.

Ily módon, mondhatni, az első világháború gyakorlatilag a tetanusz elleni védőoltás hatalmas kísérleti laboratóriumának is tekinthető. Már 1914 szeptemberéig is a német hadsereg 430 ezer sebesültjéből mindössze csak 1656 betegedett meg tetanuszban, ami 3,8 ezrelék, mert önkéntes alapon a katonák már a kezdetektől olttathatták magukat, ám miután a védőoltást kötelezővé tették, az arány 0,4 ezrelékre csökkent a háború első két évében.

Az első világháborút kísérő nagy járványokhoz: a keleti hadszíntéren tomboló tífusz-, a háború után kitört influenza- (spanyolnátha) járványhoz hasonlítva ily módon a nyugati hadszíntéren hatékonyabban sikerült ellenőrzés alatt tartani az egészségügyi viszonyokat – legalábbis a tetanusz tekintetében.

Kincses Katalin Mária

A képen: Arthur Nicolaier (forrás: nto.pl)