1938. május 26. és 29. között Budapest adott otthont a 34. Eucharisztikus Világkongresszusnak. Az egyik legfontosabb katolikus találkozó igen jól sikerült, és kedvező nemzetközi visszhangja volt. Jóllehet a szervezők mindvégig igyekeztek a kongresszus vallási jellegét megőrizni, az komoly politikai üzeneteket hordozott – a korszak legfontosabb kérdése, a revízió tárgyában is. A bledi egyezmény aláírásától egészen a Délvidék visszatéréséig kevesebb, mint három év alatt sikerült Trianon következményeit nagymértékben felszámolni. Nem meglepő, hogy ezeket az eseményeket sokan a világkongresszus szervezésével kötötték össze. Írásomban néhány rövid visszaemlékezést idézek az 1945-ig terjedő időszakból.

„Az Eucharisztikus Kongresszus és a kongresszusra Budapestre érkezett vendégek tiszteletére ünnepi pompába öltözött egy szegény kis ország fővárosa. Hogy kitárja szívét a Krisztus Király imádása jegyében idegyülekezett vendégek előtt, fellobogózta fővárosát, monumentális oltárt készített és a vértanú Gellért püspök nevéről elnevezett hegyen gigászi fényben égő kereszttel világította meg a Dunát, hogy az éjjeli hajókörmenet résztvevői fényárban láthassák meg Budavárát és elvihessék magukkal a magyar természet szépségeinek felejthetetlen képét. Azt tette Budapest, amit az ősz matróna tesz, ha előkelő vendéget fogad: előveszi az almáriumból a megmaradt  családi ezüst romjait és hófehér abroszt terít az öreg biedermeier asztalkára. Nem trianoni szegénységét mutatta, hanem ősi úri mivoltában kívánt bemutatkozni az előkelő idegenek előtt. Tette ezt annál inkább, mert hálás szívvel kívánta viszonozni a katolikus egyház fejének azt az elhatározását, hogy a kongresszus székhelyét az idén az országalapító Szent István király jubileumi évét ülő Magyarországba helyezte.” [Sz. n.: Vendégek és vendéglátók. Budapesti Hírlap, 1938. május 29.]

„Múlt az idő és reményeink is mindjobban erősödtek. Elérkezett 1938, az eucharisztikus kongresszus és Szent István éve. Időközben megalakult iskolámban a szívgárda. Tudjuk, hogy ez a gyermekegyesület havi imaszándékot ajánl fel bizonyos célra, amelyért naponta imádkozik. Mi ezekbe az imaszándékokba az egész nemzet imádságos reményeit és igazságért esdeklő célkitűzéseit szőttük bele. Éreztük és bizonyosra vettük, hogy az Eucharisztia ereje, Szűz Mária és Szent István könyörgése jó irányú változást fog létrehozni nemzetünk életében. Jómagunknak az iskola életében is nagy eseményünk volt az eucharisztikus kongresszust megelőző napokban. Sikerült elérnünk, hogy az iskolai énekkarommal május 15-én bejuthattam a rádióban a gyermekhét alkalmával szereplő ifjúsági énekkarok közé. Nagyobbrészt német származású tanítványaim örömmel keltek útra és büszkék voltak arra, hogy a trianoni határ mellől magyar ruhában mehettek el Budapestre. Abban a szerencsében is részesültünk, hogy Kodály Zoltán, a világhírű zeneszerző megdicsérte szereplésünket és kedvesen elbeszélgetett tanítványaimmal.

Szívgárdista-imádságaink meghallgatása hamarosan bekövetkezett. 1938. november 5-én elsőt pattant a trianoni vasabroncs. Boldogan láttuk, hogy az imádság és bizakodás ereje, nem hiábavaló dolgok és kezdtük erősen hinni, hogy mindaz, amiért imádkoztunk, egyszer a teljes megvalósuláshoz jut. Az újabb bizonyítékot már a következő év tavaszán megkaptuk Kárpátalja visszatérésével, amikor már az ezeréves határt is elértük. Ezidőtájt már szinte szánakozva néztünk tanítványaimmal a szerb betonerődre, mondván, hogy mit használtak a csehek erődjei és fegyverei?! Az igazság ellen hiábavaló a fegyver.” [Sz. n.: Ilyen volt a trianoni határ Délbaranyában. Dunántúl, 1941. május 10. 5.]

„Öt esztendővel ezelőtt a Szent Király halálának kilencszázadik fordulóján, abban az esztendőben, amikor a legméltóságosabb Eucharisztia magyar földön hívta seregszemlére a katolikus világot, a Szent Jobb újra megmozdult remekművű gótikus ereklyetartójában. A Szent Jobb most megérintette a trianoni bilincseket és a láncok lehullottak milliónyi magyarok kezéről. Az annus mirabilis [csodálatos év] esztendejében kezdtek Szent István Magyarországának régi darabjai félig kiemelkedni a trianoni özönvízből.” [Dr. Gesztesy Emil: Szent István ünnepén. Pécsi Napló, 1943. augusztus 20. 1.]

 

Ligeti Dávid