Janovics Jenő a kolozsvári magyar színház meghatározó, ha nem a legjelentősebb vezetője volt. Kevésbé ismert azonban, hogy a magyar filmgyártás nagy úttörőjeként is számon tartjuk őt. Az általa gründolt erdélyi filmstúdió nemcsak a magyar, de az egyetemes filmművészet fejlődéséhez is hozzájárult. 

1872-ben Ungváron, egyszerű zsidó család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Iskoláit, így a Színészeti Akadémiát is Budapesten végezte, 1896-ban már Kolozsvárott a színház társulatának tagjaként dolgozott. Szokatlanul széles műveltséggel rendelkezett: A színészi munka mellett a kolozsvári egyetemen elvégezte a magyar–francia és filozófia szakot, majd a bölcsészdoktori címet is megszerezte. Tehetségére korán felfigyeltek, így hamarosan rendezői kinevezést kapott, 1905-ben pedig a teátrum igazgatásával is megbízták. Janovics vezetése alatt (1905–1930) a színház történetének igen termékeny, virágzó korszakát élte, aligha véletlen, hogy a szakirodalomban ezeket az éveket a teátrum aranykorának is szokták nevezni. Tény: a kolozsvári teátrum ekkor az egyik legjelentősebb magyar színházi műhellyé vált. Az 1911–1914 között megvalósított magyar és egyetemes drámaciklusokat a magyar színháztörténet fontos eseményeként tartjuk számon. Janovics emellett jelentős szerepet játszott a színház új, impozáns Hunyadi téri épületének kialakításban is. Ide a társulat 1906-ban költözhetett be.

Janovics érdeklődése a színház mellett hamarosan a film felé fordult. Színházi rendezőként számos innovatív kezdeményezést vezetett be, amelynek egy része a filmhez kapcsolódott. A színház és a film ötvözésére tett kísérlet egyik látványos példája volt, amikor Madách Az ember tragédiájának színpadra állításakor (1913) az egyiptomi színhez háttérként a mozgóképes bejátszásoknak köszönhetően „igazi” piramisokat láthatott a közönség. Janovics nem osztotta a színházigazgatók aggodalmát: a mozgóképben nem a színjátszás veszélyes konkurenciáját, hanem a színház megújításának egyik eszközét látta. Ugyanakkor felismerte a filmben, mint önálló műfajban, új kifejezési eszközben rejlő lehetőségeket is. A sétatéri Nyári Színkör fából felhúzott épülete helyén 1909 és 1910 között saját költségén kőszínházat építtetett, úgy, hogy az rendszeres filmvetítések befogadására is alkalmas legyen, moziként is működni tudjon. Kolozsváron több mozit is alapított, Erdélyben összesen 26 filmszínházat hozott létre. Janovics nem érte be a filmek forgalmazásával, hamarosan a filmkészítésbe is bele akart kóstolni, így a sétatétéri teátrum udvarán felépítette saját filmstúdióját. (A stúdió hamarosan szűkösnek bizonyult, így a forgatásokra részben a szomszédos faluban, a kolozsváriak által egyszerűen csak Mozifalvaként emlegetett Szászfenesen került sor.) A filmkészítés huszáros akcióval indult: Janovics Párizsba utazott, ahol meggyőzte a kor egyik legjelentősebb filmgyárát, a francia Pathét, hogy koprodukciós partnerként szálljon be Csepreghy Ferenc Sárga csikó című népszínművének megfilmesítésébe. Az azonos című filmalkotás (Félix Vanyl, 1913) a kolozsvári filmgyár első termése, egyben a magyar filmgyártás első nagy nemzetközi filmsikere lett: 137 kópiát adtak el belőle, öt földrészen forgalmazták, még Japánban és az Egyesült Államokban is nagy érdeklődést váltott ki. Janovics jó érzékkel ismerte fel, hogy érdemes magyar témájú fimmel kísérletezni, nemcsak itthon, de külföldön is.

Az első világháború idején az ellenséges országokból érkező filmek forgalmazásának korlátozása elősegítette a magyar film térhódítását, így a kolozsvári filmgyártás fellendülését is: 1914 és 1918 között Kolozsváron több mint hetven nagyjátékfilm (némafilm) készült, ebből többet Janovics rendezett, mintegy harmincnak pedig ő írta a forgatókönyvét. A filmek kiemelkedő művészi színvonalat képviseltek, nagy hangsúlyt helyeztek az elmélyült színészi játékra és bátran merítettek a magyar drámairodalomból és költészetből. Szakmai tekintélyének köszönhetően filmjeiben a kor színészkiválóságai (Poór Lili, Szentgyörgyi István, Jászai Mari, Blaha Lujza, Várkonyi Mihály és Berky Lili) vállaltak szerepet. De itt kezdte pályafutását két emblematikus rendező is, az angol filmipart megteremtő Korda Sándor (Sir Alexander Korda) és a Casablanca című filmmel világhírnevet szerzett Oscar-díjas Kertész Mihály (Michael Curtiz) is. Kertész három filmet forgatott a kolozsvári stúdióban, míg Korda a Janovics által 1916-ban megalapított Corvin Filmgyár (ez volt a világ hetedikként létesített filmgyára!) főrendezőjeként tevékenykedett. Ma már szinte hihetetlennek hangzik: a Corvin idővel Európa egyik legmodernebb, a Pinewood és Cinecitta után a harmadik legnagyobb európai filmstúdiónak számított. Ezzel a kolozsvári filmgyár nemcsak a budapestivel egyenrangú magyar filmes központtá, de a nemzetközi filmkészítés egyik fontos műhelyévé is vált. (Korda egyébként 1917-ben megvásárolta Janovicstól a filmgyárat és Budapesten nemzetközi rangú filmműhelyt hozott létre. A Corvin kolozsvári utódjaként Janovics egy másik stúdiót alapított, ez lett a Transylvania Filmgyár.) Janovics tudatosan arra törekedett, hogy a nemzetközi filmgyártási trendekkel, az amerikai tömegízléssel szemben a Kolozsváron forgatott filmek karakteresen magyar alkotások legyenek. Küldetésének tekintette a legjelesebb magyar irodalmi alkotások filmes feldolgozását, aminek eredményeként Kolozsváron sokkal több irodalmi adaptáció készült, mint más filmes műhelyekben.

A kolozsvári filmkészítést a három filmgyárat is létrehozó Janovics egy személyben finanszírozta. A vállalkozás üzletileg is busásan megtérült, a háború végére a filmes szakember jelentős vagyonra tett szert. A háborút követően azonban a korlátozás feloldásával újra szabadon lehetett forgalmazni a külföldi filmeket. Az itthon is népszerűségnek örvendő amerikai filmek dömpingje jelentősen háttérbe szorította a magyar alkotásokat, ami végül a kolozsvári filmgyártás megszűnéséhez vezetett.

A trianoni határok meghúzása következtében nehéz helyzetbe került a filmgyártással szimbiózisban működő helyi magyar színjátszás is. A kolozsvári magyar teátrum Hunyadi téri épületét el kellett hagynia a társulatnak, de elkobozták az egyébként zömmel Janovics saját tulajdonát képező színházi kellékeket, a díszleteket és a ruhatárat is. Állami és önkormányzati támogatás hiányában Janovics saját, filmgyártásból szerzett vagyonából finanszírozta a magyar színtársulatot, addig, ameddig anyagi helyzete ezt lehetővé tette. Janovics nemcsak kiváló színházi / filmes szakember és sikeres üzletember volt, de igazi kultúrmecénásnak is bizonyult. A háború idején mozibevételeinek egy részét több ízben is a hadiárváknak, a sebesülteknek, illetve a vöröskeresztnek adományozta.

A filmgyártással a román időszakban sem hagyott fel. Kidolgozta a román nemzeti filmgyártás megteremtésének ambiciózus tervezetét, sőt ismeretterjesztő, oktatófilmeket is készített a román kulturális tárca megbízásából. De a magyar kultuszminisztérium részéről is kapott hasonló megrendeléseket, amelyeknek titokban tudott csak eleget tenni. A Magyar Filmiroda megbízásából készíti el a magyar Erdélyt bemutató Székelyföldi képeskönyv és az Erdélyi Népszokások, valamint a kalotaszegi népművészetet bemutató dokumentumfilmeket. Janovics sokáig kiváló kapcsolatokat ápolt a Magyar Filmirodával. Abban reménykedett, hogy az intézmény Kolozsváron kirendeltséget hoz létre, amelynek vezetésével őt bízzák meg. A terv azonban a zsidó törvények miatt meghiúsult. A zsidóüldözést 1944-ben Budapesten barátoknál bujkálva élte túl. 1945-ben 73 évesen tért vissza Kolozsvárra, ahol újra a magyar színház élére került. Utolsó szerepét, a Bánk bán Biberachját már nem játszhatta el, a bemutató napjának délelőttjén (1945. november 16-án) érte a halál.

A kolozsvári filmgyártás történetének feldolgozását, jelentőségének érzékeltetését nehezíti a körülmény, hogy mindössze négy film maradt fenn teljes egészében. A filmkópiák java része beázás miatt a stúdió raktárában ment tönkre. Ám a hangosfilm térhódításával a némafilmek megőrzésére egyébként sem mutatkozott igény, számos filmnyersanyagot egyszerűen újrahasznosítottak. Eredetileg úgy tűnt, mindössze két alkotás, az 1920-ban forgatott Világrém, valamint A vén bakancsos és fia, a huszár (Fekete Mihály, 1917) élte túl a viharos időket. Csak később 1997-ben bukkantak rá a berlini Bundesarchiv gyűjteményében Az utolsó éjszaka című film (Janovics Jenő, 1917) töredékes tekercsére, majd jóval később a kolozsvári filmgyártás egyik első darabja, a Kertész Mihály rendezte Tolonc című alkotás (1914, Jászai Mari, Szentgyörgyi István és Berky Lili szereplésével) kópiája került elő az Egyesült Államokban. Szerencsére a fennmaradt képkockák, forgatókönyvek, sajtótudósítások segítségével időközben több film rekonstruálása is lehetővé vált. Így valósulhatott meg például két Fekete Mihály rendezte alkotás, A kancsuka hazájában és A métely című filmek rekonstrukciója. Mindkettő a Transylvania Filmgyárban készült 1918-ban. A jelentős állami támogatással készült A métely a szifilisz pusztító veszélyeire hívta fel a figyelmet egy francia színmű feldolgozása alapján. A filmhez technikai újítás is kapcsolódik, a halál szellemszerű megjelenítéséhez trükkfelvételeket készítettek. Bemutatására még 1918-ban sor került, a főszerepet Berky Lili játszotta. (Janovics Jenő 1920-ban forgatott a Világrém című filmje szintén egészségügyi felvilágosítás céljából készült, ezúttal a román kormány támogatásával, magyar–román koprodukcióban.) Az első alkalommal 1919-ben levetített A kancsuka hazájában című alkotás pedig – ahogy a címből is kiderül – orosz témához nyúlt: a cselekmény a cári Oroszországban játszódik a századfordulón, és egy fiatal szerelmespár történetét dolgozza fel, aki áldozatul esik a gonosz és kéjsóvár rendőrfőnök ármánykodásának.

 

                                                                                              Hammerstein Judit

Kép forrása: OSZK – Digitális Képarchívum