1) Kik azok a „szilovik”-ok?

A kifejezés az orosz szila (erő) szóból ered, s azoknak az állami fegyveres testületeknek és szervezeteknek a vezetői körét jelöli, amelyek az erőszak monopóliumát tartják a kezükben. A Szovjetunióban ezek közé tartozott a Belügyminisztérium, a Védelmi Minisztérium, a KGB és a Szovjet Hadsereg Vezérkara. Mivel a rendvédelem, a honvédelem, és a titkosszolgálat monolit parancsuralmi struktúrákra épül, közös jellemzőikként tartják nyilván, hogy általában ellenállnak a mélyreható politikai, társadalmi reformoknak, politikai téren konzervatív vagy ultrakonzervatív nézeteket képviselnek, az állam és a politikai élet válsághelyzeteiben pedig az „erős kéz” kurzusát jelenítik meg. Noha maga a „szilovik” kifejezés csak jóval az 1991. évi oroszországi rendszerváltás után vált elterjedtté az oroszországi politikai frazeológiában, ha a jelentéstartalmát adaptáljuk az 1991 augusztusa előtti viszonyokra, jól látszik, hogy a moszkvai „operettpuccs” résztvevőinek derékhada ebből a jól körbehatárolható állami vezetői rétegből került ki.

2) Mi az a GKCSP?

Egy orosz politikai szerveződés, a Rendkívüli Állapot Állami Bizottsága (Государственный комитет по чрезвычайному положению в СССР) nevének orosz rövidítése, amely 1991. augusztus 19-től 21-ig  a Szovjetunió restaurálására szövetkező erők ideiglenesen regnáló hatalmi szerve volt. Legfontosabb reprezentánsai: Gennagyij Janajev (1937–2010), a Szovjetunió alelnöke, Vlagyimir Krjucskov (1924–2007), a KGB elnöke, Valentyin Pavlov (1937–2003), a Szovjetunió Minisztertanácsának elnöke, Borisz Pugo (1937–1991) belügyminiszter és Dmitrij Jazov (1924–2020) védelmi miniszter. A szerveződés közvetlen célja az volt, hogy megakadályozza az augusztus 20-ra kitűzött novo-ogarjovói államszerződés aláírását – amelynek értelmében Oroszország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Tadzsikisztán és Üzgebisztán új államszövetséget, a Szuverén Köztársaságok Szövetségét hozta volna létre –, s ezzel megőrizze a Szovjetunió addigi állami szerkezetét és integritását. A GKCSP első hatalmi aktusának tekinthető dokumentumot augusztus 19-én hajnali 1.00 órakor adták ki a GKCSP 1. számú rendelete néven, amellyel hathónapos időtartamra, a Szovjetunió „egyes területeire” rendkívüli állapotot vezettek be, megtiltották „a helyzet normalizálást veszélyeztető” tömeggyűlések és sztrájkok megtartását, továbbá felfüggesztették a politikai pártok és társadalmi szervezetek tevékenységét.    

3) Milyen hibákat követtek el a puccsisták?

Nagyon sok hibát elkövettek, és nem is igazán tudták kontrollálni a helyzetet. A legsúlyosabb hiba az volt, hogy nem tartóztatták le Borisz Jelcint (1931–2007), az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság (OSZFSZK) elnökét, rögtön azután, hogy proklamálták a hatalom átvételét. Jelcint nem sokkal korábban, 1991. június 12-én választották az OSZFSZK elnökének, azt követően, hogy az 1991. március 17-én tartott referendumon a választópolgárok 71,4%-a amellett tette le a voksát, hogy szükség van az OSZFSZK élén önálló elnökre. Június 12-én Jelcin a szavazatok 57,3%-át nyerte el, a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) jelöltje, egyúttal Mihail Gorbacsov SZKP-főtitkár és államelnök egyik bizalmasa, Nyikolaj Rizskov szovjet exminiszterelnök a saját 16,8%-os eredményével messze elmaradt mögötte. Mivel az OSZFSZK történelmében ez volt az első közvetlen államfőválasztás, a pártnómenklatúra lebontásával kampányoló Jelcin számára ez óriási legitimációs erőt és népszerűséget biztosított. Gorbacsovot ugyanakkor 1990. március 14-én közvetett választás révén, egy 1991 nyarára már csak teljesen szimbolikussá váló, s a moszkvai centralista erők legitimációját biztosító népképviseleti szerv, a Szovjetunió Népi Képviselőinek Kongresszusa (Съезд народных депутатов РСФСР) választotta a Szovjetunió elnökévé. Jelcin immáron egy de facto és – az alkotmányozási folyamat menetrendje szerint – egy de jure szuverén állam elnökeként léphetett fel a már csak de jure létező, egyre inkább „virtuálissá” váló Szovjetunió gyenge legitimációjú elnökével, Mihail Gorbacsovval szemben. 

4) Volt-e esély a Szovjetunió integritásának megőrzésére, az 1985. március 11-e előtti állapotokhoz való visszatérésre?

1991 augusztusában már nem volt. Az 1991. augusztusi puccsot megelőzően már a Szovjetunió öt egykori tagköztársaságának népképviseleti szerve mondta ki a Szovjetunióból való kilépést: 1990. március 11-én Litvánia, május 4-én Lettország, május 8-án Észtország, augusztus 23-án Örményország, majd 1991. április 9-én Grúzia legfelső tanácsa. Ugyanakkor 1991 augusztusára már egyetlenegy olyan tagköztársaság sem volt, amely ne hozott volna legalább szuverenitási nyilatkozatot. Noha a szuverenitási nyilatkozat nem jelentette automatikusan a Szovjetunióból való kilépést, csak a szovjet alkotmány keretei közötti köztársasági kompetenciák de facto kiszélesítését és a moszkvai központi államigazgatási szervektől való függőség csökkentését, a Szovjetunió szecessziós folyamata, a litván függetlenségi nyilatkozattal felgyorsuló nemzeti dezintegráció végérvényessé vált. Az 1991. március 17-én megtartott referendum sem a Szovjetunió korábbi keretek közötti megőrzéséről, hanem az egykori köztársaságok új államszerződésén alapuló, megújított szövetségének létrehozásáról szólt. A Szovjetunió szétesésének kulcskérdése volt, hogy a centralizmus és a szuverenizmus harcában hova áll majd a Szovjetunió magállamának számító OSZFSZK, a szövetségi állam legnagyobb területű és népességű köztársasága. Ilyen tekintetben a töréspont nyilvánvalóan az volt, hogy 1990 őszén Gorbacsov elutasította a Jelcin által preferált úgynevezett 500 napos gazdasági program megvalósítását. Innentől kezdve Jelcin, akkor még az OSZFSZK Legfelső Tanácsának elnökeként, megkérdőjelezte a szövetségi szervek joghatóságát az OSZFSZK területén, és partnerségi viszonyt létesített a függetlenségüket vagy szuverenitásukat proklamáló tagköztársaságokkal.

5) Mikor szűnt meg hivatalosan (de jure) a Szovjetunió?

Noha a GKCSP tagjait már 1991. augusztus 22-én letartóztatták, s innentől kezdve a Szovjetunió egységéért síkra szálló politikai erők befolyása minimálisra csökkent, Gorbacsov tett még egy erőtlen kísérletet a szovjet államapparátus újjászervezésére, a Szovjetunió de jure ekkor még nem szűnt meg. Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország elnökei csak három és fél hónappal később, 1991. december 8-án a belorussziai Belovezsszkaja Puscsában írták alá a Független Államok Közösségének (Содружество Независимых Государств) alapító okiratát. Az aláírást követően Borisz Jelcin, az Oroszországi Föderáció elnöke akként nyilatkozott, hogy a megállapodás nem szüntette meg a Szovjetuniót, csupán konstatálta a Szovjetunió addigra már bekövetkezett megszűnését. A december 21-i alma-atai értekezleten a Független Államok Közösségéhez csatlakozott Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgízia, Moldávia, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán, vagyis a Szovjetunió egykori 15 köztársasága közül a balti államok és Grúzia kivételével mindegyik. Emiatt december 25-én Gorbacsov lemondott a Szovjetunió elnökének tisztségéről, de a Szovjetunió megszűnését másnap, azaz december 26-án még a Szovjetunió Legfelső Tanácsának is ki kellett mondania egy formális jogi nyilatkozattal. 

+1) Igaz-e, hogy Gorbacsov saját maga szervezte meg a puccsot (saját maga ellen)?

Van egy ilyen elmélet, és ennek életszerűségét nem is lehet teljes egészében kizárni. Tény, hogy a „szilovik”-ok, vagyis a centralista erők legreprezentatívabb képviselői, illetve az SZKP pártapparátusának maradéka az 1991. január 12–13-i litvániai puccs kudarca után, amikor egy KGB által levezényelt akció keretében megpróbálták megdönteni a legitim litván törvényhozást és kormányzatot, folyamatosan nyomás alatt tartották Gorbacsovot, hogy élve az alkotmány biztosította jogkörével, hirdesse ki a rendkívüli állapotot a Szovjetunió egész területére. 1991. február 7-én Krjucskov egy erre felszólító memorandumot juttatott el hozzá, amiből világossá válhatott Gorbacsov számára is, hogy az ultrakonzervatív erők, ha kell, kezükbe veszik az irányítást. 1991. március 28-án egy Gorbacsovnál tartott tanácskozáson az államelnök utasítást adott egy bizottság megalakítására, amelynek az volt a feladata, hogy dolgozza ki a rendkívüli állapot kihirdetésének menetrendjét. A grémium vezetője Janajev lett, s a majdani GKCSP tagjai közül kettő kivételével Gorbacsov mindenkit kooptált. Ezzel akarva-akaratlanul ő maga hozta létre a GKCSP szervezeti hátterét. Július 29-én ő is részt vett a Jelcin orosz elnökkel és Nurszultan Nazarbajev kazah elnökkel folytatott titkos novo-ogarjovói találkozón, amelyen közösen tűzték ki az új szövetségi szerződés aláírására az augusztus 20-i dátumot. Ehhez képest augusztus 3-án a miniszteri kabinet ülésén már arról beszélt, hogy szükség lehet a rendkívüli állapot bevezetésére az országban. Feltűnő az is, hogy noha az 1991. augusztus 4-től a Krímben nyaraló Gorbacsovot hivatalosan háziőrizetben tartották, egy haja szála sem görbült meg, s nem sokkal a puccs előtt az SZKP KB Politbürójának delegációja még tárgyalt vele, s a küldöttség hazaérkezése után, annak tagjaival Janajev augusztus 18-án este még egyeztetett. Összességében logikusnak tűnik, hogy a rendkívüli állapot bevezetése ekkorra már Gorbacsov szándékával is összhangban állt, ám számára is kényelmesebbnek tűnt, ha mások vállalják érte a politikai felelősséget.

Seres Attila

Kép forrása: RIA Novosti