Nemrég állították helyre teljes pompájában a budapesti Rumbach Sebestyén utca legértékesebb ingatlanát, a „Rumbach zsinagógát”. Ennek apropóján tanulságos felidézni az épület történetének néhány fontosabb időszakát, illetve a zsinagóga megszületésének körülményeit.

A zsinagóga felépítésére 1869 és 1872 között került sor, ennek hátterében pedig azok, a magyarországi zsidó vallási irányzatok közötti viták húzódtak meg, amelyek az 1868-as zsidó kongresszust követően végleges szakadáshoz, a neológ, az ortodox, majd a status quo ante hitközségek létrejöttéhez vezettek. Az ellentét lényege életmód- és szemléletbéli különbségekre, többek között arra a kérdésre vezethető vissza, hogy van-e létjogosultsága a zsidóság közéleti szerepvállalásának és ezzel szoros összefüggésben a vallási életet érintő modernizációs elképzeléseknek. A reformokat sürgető irányzat, a neológia hívei – ők jellemzően a zsidóság gazdagabb, nagyvárosi, polgárosult és nyitottabb életformát képviselő rétegét alkották – a vallási élet megújítását szorgalmazták, amely a zsinagógaépítészettől, az öltözködésen (pajesz, valamint a megkülönböztető vallási ruhadarabok, jelképek viselésének elutasítása a civil életben), a rabbi szerepének újragondolásán, a magyar nyelvű prédikáció bevezetésén át az orgonahasználatig számos területet érintettek. Velük szemben álltak a változásokat elutasítók, az úgynevezett hagyományőrzők, akik többnyire kimondottan szegény körülmények között éltek és a nem zsidó környezettől elzárkózó rétegekből kerültek ki. A többségi társadalomhoz való viszony kérdése kulcsmomentumnak tekinthető, így a neológia újító törekvései az emancipáció és az asszimiláció folyamatába illeszkednek. A hagyományőrzők, azaz az ortodoxok úgy látták, a zsidóság, a zsidó hit fennmaradásának záloga a hagyományok szigorú megőrzése és az elkülönülés fenntartása, így minden, lazítás irányában tett engedmény – legyen az nyelvi, vagy akár öltözködésbéli – a zsidó közösség, a zsidó hit gyengüléséhez vezet.

A zsidóság polgári és politikai egyenjogúságát 1867-től törvény garantálta. Tekintettel a zsidó felekezeten belüli egyre élesebb vitákra, az 1868. december 10-én, a pesti vármegyeházán összehívott és mintegy két és fél hónapon át ülésező kongresszus (az ún. Izraelita Egyetemes Gyűlés) célja egységes zsidó álláspont elfogadására, az izraelita hitfelekezet autonóm, ugyanakkor egységes testületének felállítására irányult – ám végül szakadással zárult. Az alapkérdés az volt ugyanis, hogy melyik irányzat elképzelése érvényesüljön a hitközségek belső életében. A gyűlésen, miután az ortodoxok elhagyták az üléstermet, az újítók elfogadták a hitközségi szervezet alapszabályát, amelynek alapján létrejöhetett az egységes (valójában neológ) hitközségi szervezet. Az ortodoxok tiltakoztak, így az országgyűlés 1871-ben lehetővé tette számukra, hogy ne csatlakozzanak az egységes hitközséghez, helyette saját szervezetet hozhassanak létre. Ezzel a zsidóság kétfelé szakadt, neológ és ortodox irányzatra, úgy, hogy ezekhez képest egy számban jóval kevésbé jelentős kisebbség nem sokkal később a kongresszus előtti állapot visszaállítását szorgalmazta. Ez a harmadik szárny, amely sem a neológ, sem az ortodox szabályzatot nem kívánta elfogadni, status quo ante irányzatnak nevezte magát, saját hitközségeket állított fel, amelyek 1877-ben törvényi szinten is elfogadást nyertek.

A felekezeti ellentéteket tükrözték a kor zsinagógaépítései is. A neológ imaházak méretüket, ahogy esztétikai megjelenésüket tekintve is impozáns épületek lettek, a mór stílus, a szecesszió, a romantika, az eklektika jegyeit viselték magukon. Európa legnagyobb zsinagógáját, a romantikus, mór stílusban épült, monumentális Dohány utcai épületet („Nagy Zsinagóga”) 1859-ben adták át ünnepélyesen, ami az ellentétek további elmérgesedését eredményezte. A német Ludwig Förster (1797–1863) tervezte épület ugyanis ízig-vérig a megújulás jegyében, a gazdag, polgárosodott zsidóság igényeit kifejezésre juttatva született meg. Erről árulkodtak a tornyok, a keresztény templom szerkezeti elemei (háromhajós bazilika-alaprajz), a bima (a tóraolvasásra szolgáló lépcsős emelvény) helyett felállított szószék, az orgona, vagy a nők és férfiak elválasztásának lazább megoldása. A zsidómúzeumot, melynek helyén egykor Theodor Herzl, a cionizmus megalapítójának szülőháza állt, jóval később, az 1930-as években építették a zsinagógához.

A korábbi ismeretek és a mélyen rögzült hagyomány alapján a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga (Kis Zsinagóga) felépítése 1872-ben válasz volt a Nagy Zsinagóga megszületésére, illetve a zsidó kongresszus folyományaként a zsidó felekezet szétszakadására. A Dohány utcai zsinagógát ugyanis nemcsak az ortodoxia, de a szakadást elutasítók közössége sem tekintette magáénak. Bevett nézet szerint a status quo hívei saját, konzervatívabb rítusú imaházat szerettek volna, ezért e célból 1867-ben megvettek két lakóházat a Rumbach Sebestyén utcában. Itt épült fel hamarosan közadakozásból az új imaház, amely a zsidónegyed úgynevezett zsinagóga-háromszögének második darabjaként született meg a híres bécsi szecessziós építész, Otto Wagner (1841-1918) tervei alapján. (Érdekes a kronológia: utolsóként a legkonzervatívabb, azaz az ortodoxok imaháza, a Kazinczy utcai zsinagóga épült fel 1912 és 1913 között, a Dohány utcai zsinagógával folytatott „verseny” szellemében.) Az osztrák építészt társtervezőként, leginkább a kivitelezésben Kallina Mór (1844-1913), a magyar neoreneszánsz építészet kiemelkedő alakja (Honvéd Főparancsnokság épület, Budai Vigadó) segítette. A zsinagóga felekezeti hátterét illetően ugyanakkor itt feltétlenül utalni kell arra, hogy újabb kutatások szerint (Haraszti György, Komoróczy Szonja Ráhel) a szakirodalom és a Mazsihisz által egyaránt elfogadott állásponttal ellentétben a Rumbach voltaképpen nem a status quo ante irányzat, hanem a konzervatívabb ízlésű neológok számára épült. Ennek fényében a Dohányt és a Rumbachot ugyanaz a neológ hitközség építette – így a háromfelé szakadást jelképező zsinagóga háromszög elnevezés sem állja meg a helyét. Ezt támasztja alá az is, hogy a konzervatívabban neológ Rumbach a Dohány utcai zsinagógát jellemző újítások több elemét is átvette.

Az eredetileg 1265 fő befogadására alkalmas Kis Zsinagóga 1872-ben nyílt meg a hívek előtt. A szép imaház utcai homlokzata hármas tagolású, két minaretre emlékeztető tornyocskával. Az épületen nemcsak a mór, de a bizánci építészet hatása is érvényesül – a belső terek, oszlopok, falak kék, vörös és arany díszítéseiben a kelet színpompás varázsa, a granadai mecsetek hangulata ragadja meg a látogatót. A központi, centrális tér az ókori hagyományokat eleveníti fel, a Dohánnyal ellentétben a tóraolvasó pult középen állt, körülötte a hívek padsorai kaptak helyet, orgona nem került az épületbe. A kor szelleméről árulkodik ugyanakkor, egyfajta építészeti modernizmus jegyében, az öntöttvasszerkezet, az első emeleten elhelyezett női karzatot is öntöttvas oszlopok tartották.

A második világháború idején az épületet is kár érte. A zsinagógaudvart a magyar hatóságok 1941-től internálótáborként rendezték be, itt gyűjtötték össze azokat a „rendezetlen állampolgárságú” zsidókat, akiket a németek később Kamenyec-Podolszkijban gyilkoltak meg, miután a magyar hatóságok az ország keleti határához deportálták őket. Erre az épület falán elhelyezett tábla emlékeztet. A német megszállás idején a zsinagóga koncentrációs táborként funkcionált, a pesti gettó létrehozása után azonban elindulhattak az istentiszteletek.  Budapest ostroma a zsinagógát sem hagyta érintetlenül: az épület mennyezetének szerkezete megsérült bombabecsapódás következtében, ami az üvegablakokat és a lépcsőházat sem kímélte. A sérülések azonban nem tűntek túl komolynak, így a visszatérők adományaiból meglehetősen gyorsan, már 1946-ra sikerült helyreállítani az épületet. A hívők száma azonban egyre fogyatkozott, miközben az épület állapota egyre veszélyesebbé vált. A tulajdonos, a Budapesti Izraelita Hitközség 1961-ben a templomteret lezáratta, raktárrá alakítva azt. A hetvenes évek végére a helyzet tovább romlott: a tetőn és a kupolán rés tátongott, így a tóraszekrény a szabad ég alatt erősen megrongálódott, a női karzat egy része pedig leszakadt. A galambok szabadon ki-be röpködtek az épületben. A hitközség végül a ’80-as évek végén eladta a menthetetlennek tűnő romos épületet a székesfehérvári Alba Regia Állami Építőipari Vállalatnak. A cég terveket készített az épület felújítására, amit iroda- és konferenciaközpontként (!) kívánt hasznosítani, ám mivel a rendszerváltást követően csődbe ment, a felújítást nem tudta befejezni. Az ingatlan állami tulajdonba került. 2006-ban a zsidó hitközség ingatlancserével visszakapta az épületet, így újra hozzá lehetett fogni a rekonstrukcióhoz. Szerencsére a felújítás során néhány viszonylag épségben maradt elemre lehetett támaszkodni: csodával határos módon vészelték át a viharos évtizedeket például a női karzat alatti fakazetták, az ajtók, vagy a bima acélrácsa.

Tekintettel arra, hogy a felújítási koncepció értelmében a szakrális tér helyreállítását úgy kellett megvalósítani, hogy a zsinagóga közösségi, kulturális tér szerepét is betölthesse, az egykori fapadok helyére székeket helyeztek el. A zsinagógatér egy mozdulattal koncertteremmé alakítható, a tóraolvasó emelvényt ugyanis úgy alakították ki, hogy azt egy hidraulikus emelőszerkezet segítségével kulturális rendezvényekkor a padlótér alá lehet süllyeszteni. A női karzat helyén – amit tudatos döntés eredményeként nem építettek vissza –, illetve az első emeleten kiállítások, például a zsinagóga történetét és a zsidó–magyar együttélést bemutató tárlatok kapnak helyet.

 

                                                                                                          Hammerstein Judit

Kép forrása: Budapesti Zsidó Hitközség