II. András magyar király 1222 tavaszán kiadta az Aranybullát, amely a középkor egyik legfontosabb oklevelét jelentette. A dokumentum elsődlegesen az ún. szerviensek helyzetét szabályozta a király hatalmának korlátozásával, de tekintettel az igen nagy időbeli távolságra, az oklevél pontos értelmezése mindmáig nagy kihívás a középkorászok számára. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy a király által kiállított oklevél meghatározó fontosságú dokumentum, amelyre később is sokszor történt hivatkozás, mint pl. Nagy Lajos 1351-ben kiadott dekrétumában. E tényekkel tisztában volt a száz évvel ezelőtti magyar közvélemény is, ezért érdemes felidéznünk, hogy milyen gondolatok jelentek meg ekkoriban a dokumentummal kapcsolatban.

A gyengekezű király

Az Aranybulla kiadása kapcsán rendszeresen megjelenő toposz volt, hogy II. András gyengekezű uralkodóként vezette az országot. Jóllehet a király a dokumentum kiadásakor már 46 éves volt, sok helyen fiatal monarchaként írtak róla. Hasonlóan gyakran olvasható, hogy II. András „jámbor emlékű” volt. Mindebből már jól látszik, hogy IV. Károly 1922. évi balsorsa sok tekintetben tükröződött a vonatkozó munkák elkészítésénél. Természetesen a magyar alkotmányosság egyik sarokkövének tekintett Aranybulla leginkább azért keltette fel a közvélemény érdeklődését, mert abból jól levezethető volt a Horthy-korszak állami berendezkedése, vagyis a király nélküli királyság státusa is: paradox módon tehát a fél-autokráciának tekintett akkori magyar államberendezkedés épp az oklevélből kiolvasható demokratizálási tendenciákra figyelt fel, illetve ekként értelmezte azt.

Az ellenállás joga

Hangsúlyosan jelent meg a nemzet ellenállási jogának kérdése, amely ismét az igen komplex, 1918-at követő államforma-váltások helyzetét is jellemezte. Trianon árnyékában fontos üzenete volt annak, hogy „igazsága keresésétől senki el nem utasítható”, és hangsúlyosan jelent meg az az elv, hogy az „alattvalók passzív ellenállással a törvénytelenségeknek ellenszegülhetnek”. A király és nemesei közötti vita ekként a nemzet összenemzeti jogával fonódott egybe, hiszen az önkény és igazságtalanság ellen való fellépésre a magyar revízió sarokköveinek tekinthettek. Fontos üzenet volt a száz évvel ezelőtti közvélemény számára, hogy ezt a harcot olyan sikerrel lehet megvívni, amely évszázadokra meghatározhatja a nemzet életét. Az ellenállási jog elemzése során nagy hangsúlyt kapott, hogy a Habsburgok 1687-ben elvették ezt a jogot, így a korszak nemzeti közhangulatába mindez jól illeszkedett – fél évvel az 1921. évi XLVII. törvénycikk parafálása után, amely megfosztotta Károlyt uralkodói jogaitól és lényegében detronizálta a dinasztiát. Némileg anakronisztikus értelmezésnek tekinthető, de – a nemesi alkotmány alapjának tekinthető – Aranybullára az ország minden rangú lakosságának jogbiztosító oklevélként hivatkoztak, amely „alkotmányunknak demokratikus alapon való haladását jelenti”.

Mindent összevéve megállapítható, hogy az Aranybulla kiadásának hétszázadik évfordulója a korabeli jogtudósok által felállított „magyar királyi köztársaság” tézisét erősítette, egyúttal az ekkor formálódó Szent Korona-tan eszméjére is reflektált.

 

Ligeti Dávid

Kép forrása: Fortepan / Österreichische Nationalbibliothek