1916. június 4-én az Orosz Birodalom hatalmas offenzívát indított, amely a támadás tervét kidolgozó, majd azt végrehajtó Alekszej Alekszejevics Bruszilov lovassági tábornokról kapta nevét. A Bruszilov-offenzíva az első világháború egyik legvéresebb hadművelete volt, amely nagymértékben megalapozta az antant két évvel későbbi győzelmét, egyben előre jelezte a Monarchia bukását is: véletlen, de sokat mondó a tény, hogy a támadás napra pontosan a trianoni békediktátum aláírása előtt négy évvel indult el.

Előzmények

A gorlicei áttörés csaknem teljesen megroppantotta az orosz haderő gerincét, miközben II. Miklós cár elveszítette Orosz-Lengyelországot, illetve az 1914-ben meghódított Galícia nagy részét is. Miután a központi hatalmak 1915. augusztus végén Breszt-Litovszk elfoglalása után befejezték a galíciai tavaszi-nyári hadjáratot, az orosz politikumban és a vezérkarban napirenden volt, hogy különbékét kell kötni. Ezt végül – elsődlegesen a tíz évvel korábbi japán háború lezárásának negatív tapasztalatai miatt – elvetették, miközben a nyugati antant államok és a papíron semleges USA jelentékeny lőszerszállítmányokkal segítette a háború folytatását. A keleti fronton, amely a Balti-tengertől Bukovináig csaknem egyenes vonalban futott, az 1915-ös vereségek utáni első jelentős hadművelet a Bruszilov-offenzíva lett. Így mintegy kilenc hónapnyi viszonylag nyugodt hónap telt el a fronton, amely ideális körülményeket biztosított a központi hatalmaknak ahhoz, hogy defenzívába vonuljanak. Támadásokat más hadszíntereken indítottak: 1915 őszétől sor került a Balkán nagy részének pacifikálására, majd a németek 1916. február 21-én megkezdték a verduni erődrendszer ostromát, míg a Monarchia május közepén Dél-Tirolban támadt. Rövidesen azonban nyugtalanító hírek érkeztek keletről.

Bruszilov terve

Bruszilov tábornok az orosz haderő egyik legsikeresebb hadvezetője volt, aki a 8. hadsereg élén 1914-ben súlyos vereségeket mért a Monarchia erőire. 1916-ban kinevezték a délnyugati front (hadseregcsoport) parancsnokának. A tábornok hamarosan egy nagyszabású – túlzás nélkül mondhatóan grandiózus – tervvel állt elő, amely szerint mindhárom orosz front egyszerre indított volna támadást a keleti front teljes hossza mentén. Bruszilov várakozása szerint mind a német, mind az osztrák–magyar haderő felmorzsolódott volna a hadműveletben. II. Miklós azonban kivitelezhetetlennek vélte a tervet: ilyen volumenű támadást csak a nyugati antant tudott végrehajtani végül 1918-ban, sokkal jobb anyagi feltételek mellett. Bruszilovnak így be kellett érnie egy „csak” 400 km-es frontszakasz megtámadásával – ez így is új rekordot jelentett a háború történetében. A tábornok a háború korábbi tapasztalatait összegezve új taktikát dolgozott ki az offenzívához. A korábbi időszakokra jellemző hosszas tüzérségi előkészítést elvetette, felismervén, hogy a tartós belövés időt hagy az ellenségnek a tartalékok átcsoportosítására. Az orosz haderővel szemben kiépített védelmi rendszer felszámolására hosszú előkészületek történtek, amelyek révén a tábornok jelentősen csökkentette az arcvonalak közötti fizikai távolságot, továbbá felderítette az ellenséges támpontok jelentős részét is.

Sokkoló meglepetés

A pravoszláv naptár szerinti május 20-án kétórás, intenzív tüzérségi tűz érte az osztrák–magyar vonalakat, majd az orosz 8. hadsereg áttörte a frontot Luck térségében. A támadók kezére játszott, hogy a megelőző hónapok csekély harctevékenysége közepette a Monarchia katonai morálja megcsappant és a megzavarodott katonák tömegesen adták meg magukat. A cs. és kir. 4. hadsereg összeroppant a támadás súlya alatt, és hamarosan egy tizennyolc kilométer mély és ötven kilométer széles rés keletkezett – ez a csapás a gorlicei léptékhez volt mérhető. Egyedül június 7-én több mint százezer katona esett hadifogságba. Mindeközben kétszáz kilométerre délre, Oknánál az orosz 9. hadsereg is áttörte a frontot, ahol a Monarchia 7. hadserege hamarosan osztozott a lucki katasztrófában.

A Monarchia haderejének nem volt ellenszere a bruszilovi innovációkra. Az orosz tábornok összesen négy támadóhullámot épített fel, amelyek közül az első két hullám feladata volt az áttörés kierőszakolása, majd a maradék kettő a továbbhaladást biztosította. Emellett rohamcsapatokat is létrehoztak: ezen jól felszerelt, elit katonákból felépülő alakulatok feladata az ellenség megerősített pontjainak kiiktatása volt. Mindent egybevetve Bruszilov ekkor alkalmazott taktikája magasan a legjobb volt a korszak hadseregei közül, eredményeit pedig a júliusban kezdődő somme-i csata is igazolta, ahol a hadianyaggal sokkal jobban ellátott brit hadsereg csúfos kudarcot vallott.

Az osztrák–magyar Vezérkar főnökét, Conradot az orosz támadás híre teljes meglepetésként érte, ami arra kényszerítette, hogy abbahagyja a dél-tiroli támadást. Megdöbbenésére, mi több pánikjára mi sem jellemzőbb az a tény, hogy az áttöréstől több mint 500 kilométerre nyugatra lévő tescheni főhadiszállásán arra kérte feleségét: azonnal utazzon el Bécsbe, mert az oroszok gyorsan ide fognak érni. A frontáttörést követően a központi hatalmak ellenlökéseket indítottak az offenzíva megállítására, és a németek összesen tizennégy divíziót küldtek a veszélyeztetett területekre. A kritikus helyzetre jellemző adat, hogy ennyi katonát sem a gorlicei áttörés, sem pedig az 1917. évi caporettói győzelem idején sem vezényeltek a dualista állam megsegítésére. Ezzel egyébként az orosz támadás elérte egyik fő célját, mert nyugaton le kellett állítani a verduni német támadást, majd a somme-i csatával kezdődően a kezdeményezés az antant kezébe ment át. A Bruszilov-offenzívát július közepén végül megállították, de eddigre Bukovina és Kelet-Galícia ismét elveszett; az oroszok a hadszíntér e szakaszain nyolcvan–száz kilométerrel nyugatra vetették vissza a frontvonalat, és ismét megközelítették a magyar határt.

Következmények

Bruszilov nagy győzelme ellenére több stratégiai hibát is elkövetett, amelyek közül a legnagyobb az volt, hogy pusztán felőrölni kívánta az ellenséget, és nem tűzött ki szokványos hadműveleti célokat, mint pl. Lemberg visszafoglalása. Katonái így motiválatlanokká váltak, nehezen cáfolható módon csak húsdarálóba küldésként látták frontszolgálatukat. A veszteséglisták mindkét oldalon tetemesek voltak és azok a legvéresebb 1914. évi galíciai, valamint az 1915 elején a Kárpátokban megvívott téli csata lajstromait idézték. A Délnyugati Front két hónap leforgása alatt 800 ezer embert vesztett: ebben döntő szerepe volt Bruszilov hullámtaktikájának. A Monarchia veszteségei 600 ezer főre rúgtak, és a németeknek is majd százezer katonájuk dőlt ki a csatasorból. A központi hatalmak csapatai közül mintegy 350 ezren estek hadifogságba. Mindez azt is jelentette, hogy az offenzíva a magyar hadtörténelem egyik súlyos vereségébe torkollt: a hazai kiegészítésű alakulatok rövidebb idő alatt nagyobb veszteséget szenvedtek, mint a magyar királyi 2. honvéd hadsereg a Donnál egy emberöltővel később. A kor hazai közvéleménye a sajtócenzúra közepette is nagyságrendileg 100 ezer magyar katona halálával, továbbá 200 ezer hadifogollyal számolt – és a vereség a képviselőházban is terítékre került.

Az emberéletek elvesztése mellett súlyos csapást jelentett, hogy Bruszilov győzelme Romániát meggyőzte arról: az antant fogja megnyerni a háborút, ezért Bukarest augusztus végén megtámadta a Monarchiát. Az orosz siker közvetve így csaknem 750 ezer román katonával erősítette meg az antantot, és hadszíntérré változtatta a Székelyföldet. II. Vilmos császár támogatásának is komoly ára volt: a keleti fronton lévő cs. és kir. erőket ettől kezdve a német keleti főparancsnokság irányította, a Monarchia alárendeltsége tovább erősödött. Ugyanakkor az orosz offenzíva a cári birodalmon is mély nyomot hagyott. A támadás gazdasági hasznot keveset hozott, jelentősen apasztotta azonban az eurázsiai impérium tartalékait, és legfőképpen a tiszti veszteségeket már nem sikerült pótolni. A gorlicei csapás ellensúlyozása így részleges maradt, ez a helyzet pedig végeredményben megágyazott az 1917. évi márciusi forradalomnak, majd a novemberi bolsevik puccsnak.

 

Ligeti Dávid

Kép: © Géczi Róbert