Akik annak idején látták az 1989. április 9-i tbiliszi véres tömegjelenetekről készült – s a Magyar Televízióban is bemutatott – éjszakai kamerafelvételeket, azoknak bizonyára örökre az emlékezetükbe égett a földön heverő holttestek és sebesültek, illetve a kétségbeesés és pánik által hatalmába kerített emberek látványa.

Nemrég egy olyan levéltári dokumentumra bukkantam, amely felidézte bennem az annak idején kiskamaszként látott megdöbbentő képsorokat. A csepeli Jedlik Ányos Gimnázium diákjai és pedagógusai egy iskolai kapcsolat révén ezen a napon éppen a Grúz Szovjet Szocialista Köztársaság (SZSZK) fővárosában tartózkodtak. Amikor Moszkván keresztül hazautaztak, április 11-én, beszámoltak a Moszkvai Magyar Nagykövetség munkatársának a Tbilisziben átéltekről, aki erről egy rövid jelentést készített a Külügyminisztérium számára. Ennek a diplomáciai iratnak a digitális másolatát teljes terjedelemben közreadom. (A jelzete: Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, Külügyminisztérium TÜK-iratok – XIX-J-1-j, 1989/84. doboz, 001983/1989. sz.)

A Grúziában 1991-ben a Nemzeti Egység Napjaként hivatalos állami ünnepnek nyilvánított, s a grúz társadalmi közbeszédben „véres vasárnapként” vagy „a sapper lapátok éjszakájaként” is emlegetett április 9-i események gyökere egy etnikai konfliktusban, a grúzok és abházok közötti ellentétekben keresendő.

A grúzok és abházok nyelvrokonok, mindkét nyelv a kaukázusi nyelvcsaládba tartozik: az abházt a kaukázusi nyelvek északnyugati, úgynevezett abház-adigei ágához sorolják, míg a grúz a kaukázusi nyelvcsalád egyik önálló ágát, a kartvelit alkotja. Ugyanakkor a két etnikum közötti szembenállás a XVIII–XIX. századig visszavezethető. Ennek egyik legfontosabb történelmi forrása az a tényező, hogy míg az előbbiek keresztények, addig az utóbbiak muszlimok, s ez az idők folyamán nem csak vallási ellentéteket szült, hanem politikaiakat is, ugyanis alapvetően ezzel magyarázható, hogy a XIX. században a grúz és az abház területeken kialakuló állami-közigazgatási entitások (fejedelemségek) más, a térségben egymással rivalizáló regionális hatalmi tényezők (a keresztény Orosz Birodalom és a muszlim Oszmán Birodalom) felé orientálódtak. 1921. március 4-én Abháziában az orosz bolsevikok által támogatott politikai csoport jutott hatalomra, s március 28-án az Oroszországi Kommunista (Bolsevik) Párt Kaukázusi Irodájának (Kavbjuro) döntése értelmében, amelyet a jelenlévő grúz és abház küldöttek is jóváhagytak, megalakították az Abház SZSZK-t. A Grúz SZSZK és az Abház SZSZK közötti, 1921. december 16-i szövetségi szerződés, noha egy grúz dominanciájú államszövetség keretei közé terelte az abházokat, viszonylagos szuverenitást biztosított számukra. A konfrontáció magvát a két entitás között a szovjet államvezetés hintette el: 1931. február 19-én a szovjet közigazgatási reformok és átalakulás részeként megbolygatták ezt a szövetségi konstellációt és területi berendezkedést, megszüntették az Abház SZSZK-át, autonóm területté (autonóm szovjet szocialista köztársasággá) alakították, s ebben a degradált státuszban a Grúz SZSZK integráns részévé vált. Az 1936. és 1977. évi szovjet alkotmányok kimondták, hogy az autonóm területi képződmények (autonóm köztársaságok) a szövetségi köztársaságok elválaszthatatlan részei, és nincs joguk arra, hogy kiváljanak a szocialista tagköztársaság állami-területi szervezetéből.

A peresztrojka által teremtett politikai pluralizmus feltételrendszerében, és különösen az 1988 februárja óta húzódó karabahi válság által keltett hullámok következtében az Abház ASZSZK területén is felerősödtek az önállósodási és elszakadási (a grúz narratíva szerinti szeparatista) törekvések. 1989. március 18-án Lihni településen az abházok egy hatalmas népgyűlést tartottak, amelyen kinyilvánították az akaratukat az önálló Abház SZSZK státuszának helyreállítása és a Grúziától való elszakadás iránt. A népgyűlésen egyes források szerint mintegy harmincezren vettek részt, ami túlzónak tűnik annak fényében, hogy az 1989. évi utolsó szovjet népszámlálás szerint összesen 96 ezer abház élt Grúziában, és ebből mintegy 93 ezer az Abház ASZSZK területén.

A lihni népgyűlést Grúzia-szerte ellendemonstrációk követték. Április 4-én a grúz ellenzéki vezetők – akik közül a magyar közvélemény számára talán a legismertebbé Zviad Gamszahurdia vált – Tbiliszibe hirdettek meghatározatlan ideig tartó tömegtüntetést. A Szovjet Kommunista Párt moszkvai központjában eleinte abban bíztak, hogy a grúz és abház pártvezetők kétoldalú tárgyalások útján rendezik a vitát, s ezzel csillapítani tudják a kedélyeket és konszolidálják a helyzetet. Mihail Gorbacsov pártfőtitkár a helyszínre küldte különmegbízottját, Eduard Sevardnadze külügyminisztert is, aki grúz származású volt. Ez azonban inkább olaj volt a tűzre, mivel sokáig, 1972 és 1985 között éppen ő töltötte be a Grúz Kommunista Párt első titkári tisztségét, így a tüntetők szemében az ő személye vörös posztónak számított. A tbiliszi tüntetés egyre radikálisabbá vált, az Abházia kiválása elleni protestálás Grúzia Szovjetunióból való kiválása melletti demonstrációvá alakult át, a tüntetők szovjet- és oroszellenes jelszavakat skandáltak, ellenkormány létrehozását jelentették be, s petíciót fogalmaztak meg az Egyesült Államok elnökéhez és kongresszusához. Április 7-én Dzsumber Patiasvili grúz első titkár újabb belügyi csapaterősítéseket kért a városba, a Kremlben úgy gondolták ezért, hogy a grúz pártvezetés a központi kormányzat segítsége nélkül már nem tudja mederben tartani a politikai folyamatokat. A hivatalos kormányzati verzió szerint a belügyi egységek beavatkozásáról április 8-án döntöttek a grúz vezetők és szovjet katonai parancsnokok közös tanácskozásán, melyen részt vett Konsztantyin Kocsetov védelmi miniszterhelyettes is. Patiasvili később úgy interpretálta az eseményeket, hogy a beavatkozást illetően a döntést Moszkvában hozták meg, és 8-án délelőtt őt már kész tények elé állították.

Április 8-ról 9-re virradó éjjel a szovjet belügyi egységek körbevették a mintegy 10 ezer fős tüntető tömeget, amely közlekedési járművekből barikádokat emelt a kormányszékházhoz vezető Rusztaveli sugárúton. Igor Rogyionov vezérezredes, a Kaukázusontúli Katonai Körzet parancsnoka hajnali 4:00 órakor adta ki a parancsot a tüntetők kiszorítására a város központi főteréről. Az akció alig több, mint negyedóráig tartott, közben a szovjet rendfenntartó erők könnygázgránátokat vetettek be, gumibotot és katonai sapper lapátokat használtak a tömeggel szembeni fellépésük során. A szemtanúi beszámolók egyöntetűen megemlítették, hogy a szovjet rendőri egységek szokatlanul durván és erőszakosan léptek fel a tüntetőkkel szemben. Az akció következtében 21 fő vesztette életét és 183 személy szorult kórházi kezelésre. Ahogy az események kivizsgálására a Szovjetunió Népi Küldötteinek Kongresszusa által Anatolij Szobcsak vezetésével felállított különbizottság megállapította, a tragédia alapvetően azért következett be, mert a barikádok miatt rendkívüli módon leszűkültek a menekülési útvonalak a térről, és a tüntetők felé haladó rendőrsorfal „rápréselte” az elől állókat a hátrébb lévőkre. Olyanok is voltak, akik a rendőri bántalmazás miatt vesztették életüket vagy az egyik rendőri egység által bevetett erőteljesebb irritatív vegyi eszköz, Corson-Stoughton (CS) gáz által okozott fulladás vezetett a halálukhoz.

Vannak olyan kutatók, akik szerint az események idején a központi kormányzat fellépése jól beleillik a peresztrojka idején a szovjet felsővezetés által alkalmazott konfliktuskezelési sémába. Vagyis eleinte semmit nem tesznek a nacionalisták semlegesítése érdekében, hagyják, hogy kipattanjon a szikra, majd csak szándékosan korlátozott mértékben alkalmaznak erőt abból a célból, hogy elszabaduljanak az indulatok, s amikor ez megtörténik, a legkönyörtelenebb módon lépnek fel úgy a rendbontókkal, mint a teljesen ártatlanokkal szemben. Ha ennek van bárminemű alapja, akkor is biztos, hogy ez a fajta erőszak szinte mindenhol kontraproduktívvá vált. A szovjet rendőri brutalitás által kiváltott sokkhatás, majd azt követően a rendkívüli állapot bevezetése az ellenzéki „népfrontos” erők malmára hajtotta a vizet, a grúz társadalom legszélesebb köreiben felerősödött a függetlenség eszméje. Azt, hogy milyen mértékben, jól mutatja, hogy a Szovjetunió tagköztársaságai közül a Grúz SZSZK Legfelső Tanácsa ötödikként (az Észt, a Litván, a Lett és az Azerbajdzsán SZSZK után) fogadott el szuverenitási nyilatkozatot 1990. május 26-án, s az egykori tagállamok sorában Grúzia ötödikként (Litvánia, Lettország, Észtország és Örményország után) proklamálta a Szovjetunióból való kiválását 1991. április 9-én. Grúzia – a balti államok mellett – azon négy egykori szovjet tagköztársaság egyike volt, amely még a Szovjetunió egyfajta utódállamának tekinthető, de szuverén államok önkéntes föderációjából álló Független Államok Közösségébe sem lépett be 1991-ben.

Grúzia elnyerte ugyan a függetlenségét, ám az 1989. április 9-i események gyújtópontjául szolgáló abház kérdés mind a mai napig megoldatlan maradt, és időszakonként fellobbanó, fegyveres összetűzésekkel és halálos áldozatokkal járó örökös konfliktusforrásként kíséri független Grúzia mindennapjait.  

Közzéteszi: Seres Attila

Kép forrása: Wikipedia / George Barateli

 

Tbiliszi 1989 1

Tbiliszi 1989 2

Tbiliszi 1989 3