Az első világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről 1924-ben törvény jelent meg (XIV. törvénycikk), amit Csáky Károly gróf, honvédelmi miniszter kezdeményezett. A törvényjavaslatot – plenáris tárgyalása előtt – a Nemzetgyűlés véderő és közjogi bizottsága együttes ülésben véleményezte.

A törvényszöveg szerint a magyar nemzet a hősökre „mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik”, amit úgy fejez ki, hogy az „élő és jövő nemzedékek örök okulására” róluk minden május utolsó vasárnapján – ekkortól: a „Hősök emlékünnepén” – megemlékezik.

Nem elég ugyanis a hátramaradottakról való állami gondoskodás és a sírhelyek ápolása – olvashatjuk az Indokolásban –, legalább annyira fontos, hogy „a magyar katona lángoló hazaszeretetét, önmegtagadással párosult önfeláldozását” ünnepelje minden idők generációja. A „Hősök emlékünnepe” elnevezést azért tartották helyesnek, mivel akkor már létezett „Madarak napja”, „Fák napja” és „Gyermekek napja”. A „Hősök napja” elnevezés tehát sértette volna a kegyeletet.

Számos oka volt annak, hogy miért helyezték az ünnepet május utolsó vasárnapjára. Már korábban állást foglalt az Országos Református Lelkész Egyesület, hogy az elesett hősökről a református egyház ne Mindenszenteken vagy Halottak napján, hanem máskor emlékezzen meg. Az ünneplésre valamely haditett napja sem tűnt alkalmasnak, mivel a magyar csapatok nem egy önálló nemzeti haderő kötelékében harcoltak a világháborúban. Ugyanakkor május utolsó vasárnapján a tanuló ifjúság a tanintézetekben még együtt van, de az évzáró vizsgák még nem folynak. A mezőgazdasági munkálatok az ünnepléstől még nem vonják el a gazdaközösséget sem, a sírok díszítésére pedig tavasz végén már elég virág áll rendelkezésre.

Az Indokolás frazeológiája egyébként hűen tükrözi az első világháborús magyar szereplésről a korabeli hazai – és kissé egyoldalú – szemléletet: „…a magyar csapatok által példátlanul álló halálmegvetéssel megvívott diadalmas harcok egész sorozatáról…”, illetve „…a haza szent földjének, ezeréves határainak védelmében hősies küzdelemről…” szól a szöveg.

Megemlítjük még, hogy nemcsak a világháború hősei érdemeltek volna emléktörvényt. Rupert Rezső – a hazai oktobrista politikusokat tömörítő Kossuth-párt elnöke, aki korábban kisgazda politikusként nem szavazta meg Horthy kormányzóvá választását sem – szintén 1924-ben indítványt nyújtott be, hogy utasítsa a Nemzetgyűlés a kormányt, hogy sürgősen terjesszen be törvényjavaslatot október 6-ának nemzeti ünneppé nyilvánításáról, az 1848/49-es szabadságharc vértanúinak és hősi halottainak emlékére. A következő évben Nagy Vince csoportja (Nagy Vince belügyminiszter volt a Népköztársaság alatt, majd a Szálasi-per politikai ügyésze lett 1946-ban) állt elő az 1848-as idők nagy vértanúi emlékének törvénybe iktatásáról szóló törvényjavaslatával, mely október 6-át nemzeti gyásznappá nyilvánította volna. E javaslatokat azonban a Nemzetgyűlés bizottsági szinten nem tárgyalta.

 

Hollósi Gábor

Kép: © Géczi Róbert